Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kolumbán Melinda

Fotóalbum

Mindvégig (nagyszülők, 1967. március)Megérintik egymás kezét (3 évesen, 1979. május)Magamban meghalni szerettem volna (farsangon, 1983. február)Legnyugodtabb nyugtalan évek (a bátyám és én, 1981. augusztus)

Csákvár (csók v...)

Számomra Csákvár elsősorban egyetlen széles kép — a végtelenség. A táj, a zöld lombba hajló, illatos mosolyú, festői férfi képe, a férfit metaforizáló szemekkel megörökítő, vágyakozó nő képe, a pillákból virágszerű izzás, a mosoly kanyarulatai az arcokon, ahogy építeni kezdtek valami életszerűséget, s zavaros duettek szédítő ütemében váltak egy szeszélyes korszak hullámzásává. Zűrzavarból lesznek az első ötletűzések, s az ébredés elvont gesztusában továbbérezhetjük dilemmáinkat.
A történet kezdetben harmóniamentes harmónia volt: egy misztikus, analízis alakú fa; egy mozaikkövekből kiinduló, végtelen, barokkos erdő, mely harangzúgással, dajkamesékkel s az önzés metamorfózisával torlódott a fejünkbe; egy elégikus érzések gyökereiből kinövő vár, hol történelmi szeretők bolyongtak névtelenül; egy kert, amelyben meztelen lelkem együtt járt az érzelmek morfin ízű csúcsaival. Csipkésen klasszicista öleléseinek harmonikus folyamát Csákváron éreztem először, melyet az éjszaka trópusi, üdvözítő, „örök" érzékisége rajzolt szépséggé. A szerelem leckéje — mert mi a szerelem? Egy vággyal teli könnyedség, egy folyamatos odafordulás, egy reszkető kéz, egy virág a napon, egy határozott belső késztetés vele együtt létezni, egy mély vonzalom az Ő esztétikus létezése iránt, s nosztalgia is egyben, amelyben a kalandosság, az izgalmaktól való fűtöttség fodrai lógnak féktelen összevisszaságban.
Csákvár visszatérő színhelye lett álmaimnak. Alig távolodtam el tőle, már indultam volna vissza, s ahogy a lovakat érintettem bánatos ujjaimmal, ahogy szétáradtak bennem a vágyak, amelyek szintézisét divatbemutatók históriás, örökvalóságos atmoszférájához lehetne hasonlítani, egyre csak rögeszmémmé vált a félkörös, nyári, léha táj, amiben érzelmi porzók mosollyal és mozdulattal teli konstellációja rajzolódott ki finoman. A természet az önkínzó szerelem engedelmes, szeméremtakargató címerébe lett foglalva, ám ledobta álruháját, s a konzervált izgalmakat is félrehajította, hogy szemérmes, ám magát mégis alig takargató félmeztelen, kamaszos bájjal második valóságot, igazak igazát élje át.

***

A csákvári lombok alatt látom őt viszont minduntalan. Ő fiúnak gondolta magát, pedig már férfi volt, én lányos kamaszéveim vége felé jártam, s a nőiségről akkor még mit sem sejtettem.
Szaladj fel velem a hegyre, s én örömmel csókollak majd a hegytetőn! — mondta.
Ám mit nekem hegytető és csók, amikor hadonászó kedvemben voltam, s hadonásztam szavakkal, ágakkal, bogáncsos figurákkal. Ő némán nézte ártatlan hadonászásaim, míg egyszer csak jó erősen átölelt, magához szorított, kiszórta kezemből az elszáradt bogáncsokat, s kéretlen szavakat kiáltó ajkaimra egy hosszú csókot illesztett, hogy mozdulni is alig tudtam. Abban a pillanatban a félelem futott össze bennem, s a szikrázó hangulatnak fittyet hányva szaladtam a hegynek irányába, mire ő azon pillanatban utánam vetette magát, s kiáltott, hogy ártatlan csók volt, amit ő igen komolyan gondolt, ám én csak kacagtam, egyre csak viháncoltam, s kéretlen szavakkal, ágakkal való játszadozásban sem volt hiány. Volt mit palástolni — legfőként zavaromat. Kamasz voltam, ártatlan kölyök, s először találkoztam az óriási, valódi szikrákat szóró szerelemmel, amiről idejekorán elolvastam minden fontos tudnivalót, legfőképpen tudatlan lányoknak és tudatlanul maradt vénlányoknak készült fondorlatos füzetekből, limonádé illatú, bonyolultságtól, finomkodástól mentes könyvekből, s véletlenül apám meztelen gőzökkel teli újságjaira is rábukkantam, amiből titkon, üres órákban próbáltam kihámozni a szerelem lényegét. Fiúkkal is találkoztam, kikkel ímmel-ámmal eltöltöttem az időt, ám szívesebben vágytam vissza a kert végébe, ahol versfaragásnak éltem, s százszor is elképzeltem, hogy milyen lesz szikrázóan ölelni valakit. S most szikrázás ide vagy oda, egyre csak szaladtam a hegy irányába, majd mielőtt még felfelé kellett volna szaladni, ahogy azt a szikrákat kiváltó férfi valamivel korábban említette, máris irányt változtattam, a lugasok közé vetettem magam, s szaladtam a szőlőfürtök mentén, át a mezőn, be a sűrű erdőbe, ahol egy kivágott fa elnyúló törzsének tövében találtam menedéket. Hamar besötétedett, s egyre csak sötétedett, s egyre csak komorabb lettem, s utáltam magam igencsak, hogy ilyen gyáva mód elszaladtam. Vártam, hogy valaki erőt lehel belém, s én onnan a fatörzs tövéből előbújhatok, s minden bátorságommal, hogy szikrákra és szaladásra készen vághatunk neki a hegytetőnek, s a csók is igen kedvemre való lett volna, s lett volna még más is, miről itt most hirtelen nem szólhatok. Elég legyen annyi, hogy én ott annyira elpilledtem, elbágyadtam a sötét erdőben, ahol nagy bánatomban még aprócska lángot gyújtani sem volt kedvem, s a másnap elérkeztével már nem a falu irányába, hanem az erdőn túl fekvő mező felé indultam el — egymagamban.
Azóta sem ért férfiharapásokkal teli érintés, miben a szikrák és a vonzalom, szelíd őrültség, pezsgő érzelmi csábítás pillanatnyi összjátéka oly kiforrott lett volna. Azóta is csak képzelem azt a csókot. Azóta is csak rá gondolok, ahogy a csákvári lombok alatt arra kért, szaladjak fel vele a hegytetőre.