Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tarján Tamás

Fotóalbum

Irány a Hoppá híd; valahol balra baracklekvár (1950)Vasutas lesz belőle (1958)A karácsonyfa  — avagy: nagymami (1956)A karácsonyfa  — avagy: nagyapa (1955)Báty és öcs között: Jutka (1960)Sírkő, Gödöllő, 1926. Egy kisgyermekként elhalt nagynéni nevét vésték rá.<BR> Ma hat név olvasható a (barbárul ledöntött) fekete márványon, de nyolcan nyugszanak alatta. A háttérben már sírkőerdő

Három gödöllő

Lenne száz is. Ezer. A köbön. Hiszen az első lépésektől... A vasúti felüljáró azért Hoppá híd, mert az akkor még örmény nevű Hovhannesian Arakhel — valahai jobbik éned — ott tanult járni: hoppá, most lépünk egyet, hoppá, hoppá.
Három fénysáv villan elő a megszámlálhatatlanból.
Földi az egyik. Égi a másik. Égi-földi a harmadik.

*

A legszebb bogár a sárga-fekete csíkos krumplibogár.
Abban az évben a gödöllői vasútállomás tövében fekvő nagy kert barackfái már megtermették a három család kamrájába esztendőre elegendő finom lekvárnak valót, már nem kell kerülgetni a hajópadlós szobában, a konyhában, mosókonyhában a pokróccal letakart ruháskosarakat, az éjszaka titokzatosan percegő dunsztosüvegeket. De adnak bőven tennivalót a kerti ágyások. Végveszélybe kerültek a burgonyabokrok: hiába kuruckodnak a kis habsburgok hadával szemben.
Krumplibogarat szedni élvezet. Jobb hüvelykujjadat behajlítod, a másik négyből kosárkát formálsz. Lágy, gyors mozdulattal lesimítod a levélről a fénylő kis félgömböt, s erős zuttyantással a visszamaradt lekvárosüvegek egyikébe küldöd, melyet balodban tartasz. A krumplibogarak narancsszín pöttyöt ejtenek a kézfejen a röppálya megkezdése előtt. Jelet hagynak. Holott nem roppantasz, erőszakot nem alkalmazol. Munkád érdekessége, hogy az üveg meglepő lassan telik, a bokrot viszont ugyanúgy ellepik a sárga-fekete szorgosok, mint órákkal korábban. Nagymamád nem tűr megállást, nagyapád legyint.
Aztán a standerből esővizet mersz az üvegbe. Állni hagyod, csak órák múlva borítod a nedves, mozdulatlan sárga-fekete masszát a tyúkok elé. Kárálnak, falják.
Holnap is lesz mit enniük.

*

Isten hajnali ötkor mutatja magát legteljesebben.
Abban az évben kezdesz nagyon korán ébredni. A kertre látsz, a hátsóra: inkább csak kukoricás az. A lenti kaputól indulnak az alvégi utak, a mindig jó meleg kenyeret sütő pékhez (hazáig kibelezheted a puha falatokat, melyeket ekkor még jobban becsülsz a ropogós héjánál), meg a vastelepre, ahol darabonként egy forintot adnak a nyúlgereznáért: két gombóc fagylalt árát.
Ébredsz, fészkelődsz, imádkozol. Szívem első gondolatja Hozzád száll fel, Istenem. Egy Miatyánk, egy Üdvözlégy, egy Hiszekegy. Nehezen imádkozol. Nem érzed, hogy az Úr meglátogatna. Üresen kopognak a magadban kimondott szavak. És csak három perc telik el. Kelni hétkor szoktál.
Aztán egy nap beindul a gépezet, megszáll a Szentlélek. Ötven Miatyánk, ötven Üdvözlégy, ötven Hiszekegy. Speciális rózsafüzér. Észre sem veszed, és már hét óra van. Ujjongasz. A vakáció még épp ötven nap, s előre leimádkoztad a kötelezőt!
Negyvenkilenc napon át már nem imádkozol. Isten ellepi a nem imádkozót, jelenléte tapintható. Gondolatokat, érzéseket simít köréd. Jutka. Icuka. A főutcán, könyvtár kirakatában a nyolcadikos tablón Mészáros Erzsébet és a másik Judit, Dévai. A nagylányok.
Titkos imatechnikádat nem osztod meg senkivel. Vakítanak a reggelek. Az esti Én Istenem, jó Istenem orsóról pörög le nagymamival. Nem vagy jelen. Várod a nem-imádkozást, a hajnali Istent.

*

Nagyapával huszonnyolc évig lehettetek cinkosok. Mindenben. Ahogy mondogatta: a második félidő vége felé, közel a nyolcvannyolchoz, még kijött eléd a HÉV-állomásra, a Hoppá hídhoz. Még egyszer és még egyszer, mielőtt „elköltözünk fáradt testünk csendes hazájába".
Igazi fájdalma csak egy maradt. A kerti fenyőfája. Két évtizeden át siratta, leste a derékban elfűrészelt, emléknek meghagyott csonkot, nem hajt-e ki erős mellékága? Nem hajtott. Már másfélszeres gyerekmagasságúra nőtt ez a fácska, amikor egy decemberi éjszakán valami csibész, gazember, tróger kivágta.
Abban az évben nem lehetett karácsonyfát kapni Budapesten. Apa igyekezett ugyan seprűnyélre gallyakat drótozni. Anya nem hagyta: „Meg ne próbálja! Nem emlékszik, hogyan gyulladt meg ötvenben a tákolmánya a csillagszórótól?! Ha nem lesz, hát nem lesz az idén karácsonyfánk." Tényleg, mintha még derengene: vizes törölközőket hajigálnak szülők, keresztszülők az izzó hamisfára. Parázslanak az ajándékok. Ugyan. Egyéves múltál.
Mostanra a hetet is betöltötted. Öcséd az ötöt. És áll a karácsonyfa! Gyerekmagasságúnál termetesebb. Gödöllőszagú. A Jézuska hozta. HÉV-en. A kisfűrészt pedig nagymami. Azóta is ott rejtőzik a fűrész a stelázsi alsó fiókjában: nagyapa meg ne lássa.