Spanyolnátha művészeti folyóirat

Winkler Ferenc

Lép a fény
Leonardo da Vinci műve - te magad vagy*

Legalább egyszer élete során mindnyájunknak sikerül levetkőznie az időt. Az időt, amely aligha egyéb, mint a mélyen bennünk megszülető magyarázat-halmaz létünk dolgaira. Akad közöttünk, akinek ez rendszeresebben sikerül, sőt még olyan is, aki eszerint iparkodik élni. Ha jártál ott, tudod, érezhetted: ma is ugyanúgy pezseghet a firenzei éjszaka, mint amikor az a Vinciben született fiatalember bámult az ablakból, vagy az Arno vizéből a csillagokba. A lelke a Tejúton csavargott, olykor bekukkantott egy-egy csapszékbe, és felhörpintett egy korty grappát. Vidám és meghasonlott angyalokkal diskurált, miközben gondolatok, érzések hancúroztak benne pimaszul ismeretlen önmagával. Hej, ha az apát ezt akár csak megsejtené!
Áll, csak áll a Battistero árnyékában, egyetlen lépésre a kövezetre zuhogó, metsző holdfénytől, a bazilika elkezdett kupolája árnyékában. Lelkében ecset, szén szorgoskodik, míg mezítelen lábujját komótosan áttolja a fény határán. Üdvözöllek a hangulatomban! Ajtót nyitottál — mosolyog rá halovány élettől kicsattanón egy rejtelmes asszonyarc. Háta mögül kristálypatakok vágtatnak a föld szívébe.
Leonardo megáll, hisz csodát lát.
Vajon hatalmában áll-e az egysejtűnek, hogy ne fejlődjék emberré? Megfontoltan lép a holdsugárba, ruháját meglebbenti az éjjel néma ujja — Júdás lép elé a Giotto tornya mögül, s tekintetében panaszos kín. Engem mindig megbélyegeznek, Mester! Pedig nélkülem nem létezik szenvedéstörténet! Az elforduló arc háromszögbe rándul. Meglódul a levegőben egy hógyolccsal terített asztal, énekelni kezdenek rajta a veknik. Selyembarna hangjegyek táncolnak hószín terítőre, a dallam a Megváltót idézi. Az ablakokban táncra perdül a fény.
Az Uffizi udvarára egyedül ér, Júdás elkacsázott a holdfonalakon. Leonardo orrát kesernyés bűz csapja meg. Hja, itt az Arno. Firenze szennyvízcsatornája. S villan a hajló nád, a sás surranása. Szűrni a vízben oldhatatlan ember hulladékot. Vajon a lelkünket is megszűri a tiszta víz?
Ahogy kiér a folyópartra, megszólal a Vecchio tornyában a bakter kürtje. Keresztelő Szent János lép a vízbe, válla fölött visszanéz, s ujjával a csillagokra bök. Körülötte semmi, semmi. Még egy grappát, ha sok lenne is ma éjszakára! Szent Jánost feloldja a holdfény, a víz csobbanva örvényleni kezd, ahol megböki az éjféli harangkondulás. Az asszony s a hermelin ugyanoda néz. A Vecchio hídon guruló gúla dübörög át. Lépcsőre hajtott fejjel álmodó koldust riaszt meg, aki felugorva a kútkávába kapaszkodik. A tanknyi gúla burkolata felnyílik, s követ hajít a bazilika utcája felé... az nagyot dörren a kövezeten, s elmaszatolja a holdsugarakat.
Leonardo belép saját lelkének Brunelleschi-kapuján, meglódul a csillagokba. Szárnyait gondolatai billegetik. Még egy nap, megint megannyi befejezetlen, meg nem érett gondolat, érzés, érzék, félig megmutatkozó ötlet. Mintha Petrarca beszélne hozzám, gondolja, de átlát a grappa a poháron. S befoltozott szájú párbeszédbe elegyednek egymással. Alighieri biccent át a szomszéd asztaltól s a hermelin a csillagok közé szalad.
Csak a macskák kurrognak, vinnyognak az éjszaka tompa kötényébe. A milánói katedrális előtt kavicsot hajigál egy kölyök, s egy csipkés ormú picinyke kápolna falán szürke emléktábla himbálózik egy mindig ricsajos, kávéházas francia kisváros főutcája fölött. Amboise. Az út vége. Vagy inkább a misztérium kezdete.
A Vinciben született anatómusé, akit Gioconda emberi mosolya visszavezetett önmaga gyökereihez. A gondolkodó ember sebezhetetlenségéhez, az érző szívű férfi sebezhetőségén át. Kinyitotta benne az esendőt, a be nem fejezőt, az elgondolkodtatót, a merészet és a befejezetlent. Eltörölte a halál hatalmát, a megváltás misztériumát — felmutatván az embert, aki fél, felejt, esik, s mire önmagára ismer, bizony majdnem mindig késő. Akármit alkotott is — önmagán kívül. Leonardo él. Mindannyiunkban... hisz tökéletlen, amilyenek szerencsére magunk vagyunk.


*Elhangzott a Leonardo, a reneszánsz ember címmel június 6-án, a kaposvári Festők Városa Hangulatfesztiválon nyílt elektrográfiai kiállításon. A Kaposvár Megyei Jogú Város, a Képírás Művészeti Alapítvány, a Magyar Elektrográfiai Társaság és a Vaszary Képtár közös szervezésében rendezett kiállítást Winkler Ferenc muzeológus nyitotta meg.