Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tellinger András

(Cső, Fater...)

Cső, Fater. Na, ezt nem fogom többet kimondani hangosan. Legfeljebb magamban, csak úgy magam elé. Mikor majd pakolok, turkálok a holmijai között — azt nagyon nem szerette —, és kérdezni szeretnék valamit. Most már mindegy, mit.

Apám meghalt, és ezzel mindenkit meglepett. Leginkább engem. Bár készültem rá. Láttam, amikor rosszul van, összehúzódik, alacsonyabb lesz, felé tornyosulok, tehát én diktálok — mert ha egy fiú, csak ha pár centivel is túlnő az apján, már nyert: mi a baj? Semmi, hangzik a válasz. Megyünk tovább. És tényleg semmi.

Nem is a halállal lepett meg igazán. Inkább azzal, hogy azt érzem, ha soha nem találkoztam volna vele, most akkor is itt állnék. Ugyanígy. Tudnám akkor is, ő volt az apám.

Az anyákról mindent tudunk. Ők a legegyértelműbbek a földön. Ők hordtak ki, ők szeretnek, ők áldozzák fel végképp miattunk magukat, ők a mieink, mi az övéik. Az apák másak. Elvárásaik vannak. Rejtélyesek. Nem tudni, honnan jönnek, hová mennek, és mi az, amit adnak nekünk ahhoz, hogy elinduljunk valamerre. A titkokat pedig lehetetlen megfejteni. A kérdések nyitva maradnak, mint a boncterem ajtaja. A vér szavában lehet a megoldás.

A vér szava nagyon halk. Suttogás. Sokáig én sem hallottam. Szerettem volna, ha apám a hősöm. Ha ő Maigret, hisz mindketten pipáztak. De Maigret-nek nem is volt gyereke.

Pedig jó ember volt, akkor is, ha ez mindannyiunknak mást jelent. Apám nem tett semmi olyat, sem pénzért, sem pozícióért, amivel másoknak ártott volna. Nekem ma már ennyi bőven elég a jósághoz. Ebben a világban, akár, hős is lehetne.

Mindig kegyetlen voltam apámmal. Kinevettem. Kinevettem, a tériszonyáért, a kövérségéért, azért, mert nem bírta a vér látványát. Felnőtt ember, és egy vérvételt sem lehet rábízni. Évekkel később elmesélte, hogy gyerekkorában a szeme láttára gázolták halálra a haverját.

A kerékpárversenyzők mondják, az a legrosszabb, mikor szembe folyik a patak. Akkor bizony fel kell menni a hegyre. Mi is így voltunk. Állandóan szembe mentünk egymással, hol ő a nyeregben, fel a hegyre, hol én. Amúgy biciklizni sem tudott. Ennyi erővel akár együtt is mehettünk volna. Gyalog. Sárkányra vadászni.

14 évesen a kezembe adta Kerouactól az Útont. Nem értettem, miért, hisz ezzel még inkább eltávolított magától. Fellázadtam ellene, eldobtam mindent, amire azt hittem, vele kapcsolatos. Azt hittem, eldobtam.

Közben pedig felnőttem mindazzal, amit szeretett. A képekkel, a könyvekkel. Észre sem vettem, beszélni nem beszéltünk róla, de nyitott lettem a művészetekre, megszerettem azokat, noha csak időnként, a háta mögül lestem bele, mit is csinál. De ezzel vett körül. A végére pedig megértette velem, mire célzott, mikor hagyta, hogy olvassak, tanuljak, tapasztaljak a boldogságról, ami útközben vár ránk. Mert ő mindig úton volt. Hol döcögősen, hol kapkodva, de mindig úton volt, egyik képtől a másikig, vagy ahogy ő mondta, egyik melótól a másikig, anélkül, hogy felállt volna a székéből. Még a halál is arra kényszerült, hogy odajöjjön hozzá.

Utólag az is kiderült, együtt indultunk. 1967-ben állították ki először munkáját, amikor én is megszülettem. Hogy megérkezett-e valamikor, valahová, nem tudom.

Nagyon jó, hogy megcsinálta ezt a rengeteg képet, melót. Legalább nyomon tudom követni, merre járt. Mert nekem már ő marad a művész, mondhat bárki bármit, ehhez jogom van. A fia vagyok.

Apám soha nem játszott. Velem se. A képeiben talán. A végén mégis leállt pókerezni a halállal. Az most olyan divatos. Már annyit izgult minden miatt, rettegett a szeméért, próbálta feldolgozni a kudarcokat, pedig azokat, véleményem szerint, nem lehet, hogy amikor a szívéről kiderült, nincs rendben, arra már nem maradt energiája. Kockáztatott. All in-t mondott, és betolta az összes zsetont az asztalra. A halál pedig nyert, mert mindig nyer. Neki nem számít a tét.

Ez történt. És mi tovább élünk, mert élni jó. Apám szeretett élni, akármit is mondott.

Egyébként a sorsban hitt, ami olyan, mint a nullával való osztás.

Köszönöm anyám, öcsém és családom nevében is mindenkinek, hogy eljöttek elbúcsúzni apámtól. Tartsák meg jó emlékezetükben. Vigyázzanak magukra. Túl rövid ez a rongyos élet.

Te meg, Fater, nyugodj békében.

 

 

Elhangzott Tellinger István temetésén, 2008. július 31-én. A képeket a szerző hagyatékából Tellinger András bocsátotta a Spanyolnátha rendelkezésére.