Spanyolnátha művészeti folyóirat

Mitja Ficko

(Finom illata van...)

A bohócok is meghalnak egyszer. Esik az eső a temetőben. Szakad. Meredten nézed a köveket, a füvet. Ha rajtad múlna, így, itt maradnál. De menned kell. Vár a város. Találkozásod lesz, hosszúkávé külön hideg tejjel kortyolgatása, mondatok oda-vissza.
Úgyis visszatérsz. Minden évben sátrat versz a zöld pad és az öreg diófa közé. Egy hét csend, egy hét a szellemekkel, kísértetekkel, a nemholtakkal (vagy tán: holttalanokkal). Flaska, termosz, séta pirkadattól alkonyatig. Éjszaka pedig álomtalan, tiszta alvás.
Újabban egyre nagyobb szükséged van erre a hétre (meddig fokozódhat benned az igény vajon?). Már nem akarod zenével elnyomni a zajt, ami körülvesz, inkább hallgatózol, szétválasztod a hangokat. Nyírják a füvet. Házakat építenek, tehát fúrnak, vágnak, csiszolnak. Kamionok, teherautók érkeznek, távoznak. A munkások kiabálnak. A kutyák egyfolytában ugatnak. A gyerekek sírnak.
A kávézó szinte üres. Némi duruzsolása a két asztalnyi vendégségnek és a ventillátor. Oly lassan és kényelmesen foglalsz helyet, mintha soha többé nem akarnál felállni. Mindkét könyököddel az asztalra támaszkodsz, a tenyeredbe engeded az állad, behunyod a szemed. Nahát, milyen finom illata van a nyugalomnak. A nyugodt várakozásnak.
Kopog a telefonod, üzeneted érkezett. Meg se kell nézned, tudod jól, a megbeszélt találkozó lemondása van benne. Pont erre számítottál. Nem is azért jöttél, hanem mert jönni akartál. Hátradőlni, lábakat szét az asztal mentén, tenyereddel az asztallapon, hosszú, sóhajszerű lélegzés.
Akkor tehát most átnézel az ablakon. Kémleled az utcát. A házak ablakait, a járókelők arcát. Színes némafilm erőltetett poénok és eltúlzott drámák nélkül. A smink egész tűrhető, a jelmez is elmegy. A kávézó zenéje éppen megfelel.
Felállsz, a pulthoz lépsz, és a páholyba veszel jegyet. Italt is kérsz eleget, aztán a mosdóba sétálsz, hogy megnézd magad a tükörben. Nem tetszik, amit látsz, de annyira nem érdekel, hogy elrontsd a kedved. Kifelé jövet összeütközöl a zongoristával, foglald el a helyed, mondja a kölcsönös bocsánatkérést követően, mert hamarosan kezdődik az attrakció, az igazi zene, az igazi film.
Szinte szétáradsz a páholyban. Folyamatosan iszol, de a szomj nem szűnik. Szomorúan sír a zongora, ahogy a zongorista a terem közepére tolja. A tenyerébe köp, és játszani kezd. Te is átöltözöl, mintha farsang lenne.
Az állatok embernek, az emberek egymásnak öltöznek.
A zongorista meghal.
A képen csak a temető látszik és a csend.
Aztán csak a csend.