Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fodor Tünde

Készülődjünk...

Petőcz András: Arcok
Palatinus Kiadó, Budapest, 2008

Nem lesz szó ebben a recenzióban arról, hogy Petőcz András legutóbbi, Arcok című kötete a Könyvhétre jelent meg. S arról sem lesz itt szó, hogy gyűjteményes kötet — elbeszéléseket tartalmaz, amelyek korábban az ÉS hasábjain jelentek meg. S arról sem, hogy a Palatinus Kiadó ismét szép könyvet dobott piacra. Arról pedig végképp nem, hogy az Arcok beleillik-e az OSZK-ban az irodalmi olvasóban e könyvvel immár százkilenc centiméternyire duzzadt, közvetlenül a Pázmány-összes alatt elhelyezkedő Petőcz-életműbe.
Durván nyolcezer karakter. Ennyi szól majd a kötetről. Csak a könyvről. Az Arcokról.

Valahogy nem csodálkozom a címen. Természetesnek hat a választás Petőcz Andrástól, hiszen neki magának is sok arca van: egy férfiarca, egy Mecseki Rita Eszter-arca, egy íróarca, egy költőarca, egy apaarca, egy fiúarca.
Az Arcok novellái különálló történetek. Mindegyike más-más emberről, férfiról, nőről szól — üzletemberből lett hajléktalanról, pánikrohammal küszködő anyáról, vörös loboncos ír festőről, kutató-térképészről, posztos rendőrről, morcos öregúrról, angyalt látó idős hölgyről, éjszakai látogatóval borozgató könyvtárosról. Történeteik kapcsán bejárjuk a világot — megfordulunk Kolumbia dzsungelében, Andalúzia sziklaormain, a világ egyik leghíresebb függőhídján, Tokióban, Pekingben, Sanghajban, Hongkongban, a fények városában, Olasz- és Németországban, Hamlet Dániájában, a mesés-misztikus Indiában.
Kitalált és bárhollehet helyeken.
Amennyire különbözőek a novellák, annyira egységes a kötet: az az érzésünk, hogy ezek az írások csakis egymás mellé, egy kötetbe kerülhettek.

Itt van mindjárt az első novella. A címadó. „Mindennap ugyanazokat az arcokat látom” — hangzik az első mondat. Mindenhol ugyanazokat, tegyük hozzá. Mindenhol van egy tolókocsis hajléktalan, egy arcba bámuló kopasz, egy tornacipős idős nő — Hongkongban is, valahol Amerikában is. Mégis, mindenhol „Valahogy minden annyira idegen.” Ismerős szavak, ugye? Azon már meg sem ütközöm, hogy szinte mindegyik elbeszélésben szerepel ez az idegenség, Petőcz Észak-foka, titka, lidérces messze fénye, hiszen prózájának egyik központi kérdése ez — idegenség bárhol és mindenütt, magunkban és társasan, mindig és mindenhol. Vannak vidékek, ahová elvisz minket írásaiban — de nem az a fontos, hol történnek a dolgok. Ami történik, az a lényeges.

Először a saját szomorúságomra lettem figyelmes. S független ez attól, hogy a kötetben vannak kedves, megmosolyogtató történetek is. Gitti néni angyallátása például így indul. Vagy az éjszakai látogató története. De aztán minden elkomorul. Jön a szorongás, a szomorúság, a megmagyarázhatatlan félsz. Olyasfajta szomorúság ez, mint ami az embert belegondolás alkalmával éri utol — zsigeri. Az ilyen mondatoktól jön rám: „...gyönyörű egyébként, olyan, mint a békés halál, amely álmunkban jön el, és megnyugvást hoz, nem rémületet: a szem nem nyílik meg olyankor a hirtelen légszomj döbbenetében, hanem csodálatos módon csukva marad, és ettől a majdhogynem apró különbségtől a halott megőrzi méltóságát — nem kell idegen ujjaknak gondoskodniuk a szemhéj lezárásáról, maga a természet oldja meg ezt a nagyon is kényes feladatot.” Vagy: „Mondják, hogy a tangara mexicana, vagyis a kobaltkék tangara, szerencsét hoz. Meghozza a lelki békét. A nyugalmat. Vannak, akik meg halálmadárnak hívják. Nyugalom, lelki béke, halál. Mintha mindegyik szó ugyanazt jelentené.”
Aztán feltűnt az is, hogy minden történet más. Minden novella más-más emberről szól, máshol, mások, másként befolyásolják sorsukat. Más mértékben ismerjük meg a szereplőket. Van, aki több mindent elárul magáról: „Őseim között vannak középkori germán harcosok, viking kalózvezérek, ír vallási tébolyultak. Világoskék a szemem, tűzvörös, hosszú a hajam, erősen szeplős arcomat vörös körszakáll borítja. Sokan ismernek Sanghajban is, Pekingben is: «Az angol festő», általában így hívnak. [...] Pedig nem is angol vagyok, hanem ír.”, másokról alig valamit, vagy szinte semmit sem tudunk meg... Tudjuk, kitaláljuk, mely szereplő lehet valóságos, s ki a fantázia szülötte. Mintha maszkok volnának a szerző számára. S talán az olvasónak is. Terápia? Meglehet. S az is, hogy csoportos...
Aztán az is feltűnt, hogy nem teljesen igaz az, hogy minden történet más. Némelyek hasonlítanak egymásra, van, amelyeknek azonos a témája. Két angyalos van például. Az egyik Gitti néniről szól, aki a földalattiban akart angyalokkal találkozni, mert „Mondják, hogy az angyalok a föld alatt is tudnak repülni.” Az édesszájú Gittusról, aki nem akart a Józsi felesége lenni. Sem a szeretője. S aki végül látott angyalt a föld alatt... A másik egy posztos rendőr története, aki ígéretet kap, hogy az angyalok megtanítják a repülés csodálatos tudományára...
Aztán vannak olyanok, amikor tudjuk: valami rossz történik majd, valami fenyeget bennünket — veszélyben vagyunk. Ilyen a Kastély új bérlőjének története. Vagy az Éjszakai látogatóé, aki talán látens alkoholista, s csak bordói bort iszik. Vagy a futurisztikus, sokanvoltunkba oltott Kaméleonháború.
Az útközbenség élménye is több helyen feltűnik. Amikor elindulunk valahová, de nem tudjuk, hogyan jutunk el utunk végére, s azt sem, mi vár ott ránk. „Sűrű és mély a vadon. A mocsár pedig, mint tudjuk, feneketlen. [...] Mindkettő gyorsan befogad, s mindkettő nehezen ereszt el.” — mondja az egyik szereplő. Dante sűrűsége ez, amelyben mindenki az élet útján halad, de „Nem tudunk semmi biztosat. [...] Útközben vagyok: Nem tudom, nem tudhatom, hova is érkezem.” S Beatrice sincs sehol...
Aztán ott vannak azok az írások, amelyekben feltűnik a másik, az idegen. Az egyik kedvencem is ezek közül való. Az Idegen arc. Szeretem ezt az írást, mert olyan szép. Szép helyen, Andalúziában játszódik. De nem is a hely szép — ez a szó szép: Andalúzia. Szépen lehet mondani. S van benne egy másik szép szó: térvonzódás. S azért is szeretem ezt az írást, mert olyan nagyon könnyű. Mint minden benne — még az elmúlás is. S hozzá még a hiába fürösztöd önmagadba — élmény. Felkavaró.
Aztán a két, egymást kiegészítő novella. Az öregember és a Látogatók. Az egyik a lebénult, magatehetetlen betegről szól, a másikban pedig a beszélni képtelen beteg szólal meg. Ezeket is szeretem, pedig nagyon szomorúak. Felzaklatnak. Különösen, ha egymás után olvasom őket. Akkor kiborító ez az egész. Talán, mert álltam betegágy mellett, s éreztem a fájdalmat, a dühöt, a félelmet, amit ő, aki akkor már tudta — vége lesz. S éreztem azt is, hogy ő mennyire gyűlöl, amiért én nem. S azt is, mennyire örülök én, mennyire jó nekem, mert nem nekem kell elmennem, végleg... Nem tudom, nem tapasztaltam sohasem, milyen is az: vágyni a végre. De ismertem olyan, nekem kedves embert, aki, bár félte, de már inkább várta a halált. Úgy volt vele, mint az öregember: „Azt remélem, [...] hogy ez is csak véget ér, egyszer.”

A recenzió zárásaként nem fogom leírni, hogy minden novella monológ. Hogy magán(y)beszéd. Mint ahogyan azt sem, hogy szinte mindegyiknél más irodalmi elődre ismerek: hol Csáth, Borges, Poe, Bodor, Marquez, Kafka vagy éppen Kálidásza szövegei kúsznak a fejembe. S azt sem írom ide le, hogy ez jó, hiszen így egy színes novelláskötetet kap kezébe az olvasó. Nem írom ezt ide le, mert ez a színesség számomra nem tudja kompenzálni a téma által meghatározott komorságot, nem tudok szabadulni ennek a kötetnek az egészétől, amelyben a történetek néha meghökkentő, megdöbbentő, de valahogy mindig szomorkás véget érnek.

Inkább azt írom majd ide, zárásként, hogy hálásak lehetünk Petőcz Andrásnak, amiért megírta ezt a kötetet, amelyben számtalan, leginkább romjaiban szép arcot állított elénk. Embereket, akik túl vannak már életük delén, s akik, talán az íróval, az olvasóval karöltve, szánnak időt a készülődésre.