Spanyolnátha művészeti folyóirat

(Fekete leveske...)

Kávézod magad agyba-főbe, nem hosszú kávé külön hideg tejjel, hanem presszó, pontosabban eszpresszó, errefelé így mondják, nem, te mondod így, mert errefelé így értik, errefelé, arrafelé, erre-arra, sokfelé kábé. Hajtod fölfelé a kávékat, szinte egymás után, legalábbis olyan érzésed van. Amint megálltok hegyet-völgyet, tavat-folyót, várost-falut nézni közelebbről, levegőbe beleszagolni mélyen, rögvest lecsusszan a fekete leveske csészécskében, szereted, nem szereted, iszod szívesen, hogy aztán Európád havas és hideg majdnem-csúcsáról kihűlve, elfáradva visszaérkezvén gondolkodás nélkül lattét kérj, mert az több, hosszabb, hígabb, kortyolhatod a forróságát, hogy visszamelegítsen, közben jólesőn borzongva mosolygod, hogy odakint leszakad az ég, ettől fogva egész nap szürke eső.
Egész nap szürke eső, de legalább esik, a hőmérséklet megfelelő, ez tetszik neked, ezért jöttél, eleged volt már az otthoni száraz kánikulából, jöjjön a hűvös, a hűsölés, gondoltad induláskor, kánikulából ki a hűvösbe, az esősbe, utána az egy-két forró itthoni hetet kibírod valahogy, míg beköszönt végre a hűvös, esős ősz, az igazi, kávézóban üldögélős idő.
Utazol megint tehát, persze, az eső vigasztalanul esik, ködbe burkolóznak a hegyek, itt-ott napok óta duzzadtan zubognak a folyók, a tavak csendben növekednek, errefelé él a víz, az úr, de ekkora hegyek és akkora gleccserek közelében, vagyis itt, ahol minden pillanatban érzed a természet végtelen erejét és idejét, gyakorlatilag nem jelent semmi különöset, váratlant, hogy árvíz van, átfolyások, kisebb-nagyobb gondok-bajok, a folyók benéznek az ebédlők ablakain, megkörnyékezik a hidakon járókat-kelőket, téged is, közben pedig mindenki teszi a dolgát, és ez neked tetszik, nagyon tetszik, kimondottan szereted, amikor mindenki a dolgát teszi. Te magad is, persze.
Te nem csodálkozol rá mindenre nagy kerek ajkakkal, nem bámulsz rá mindenre hatalmas szemekkel, mint a birka, mivel nemcsak a látványosságok, az értékek meg az emlékek és a többik érdekelnek, te berontasz a füstös kiskocsmákba is, hogy füstös legyen a hajad meg a ruhád, a sör csapolt, hideg és remek, a hangulatod fokozódik, nem véletlenül, végül is egyfolytában nemzetközi helyzetben vagy.
Te nem fotózol, nem kamerázol - csak nézed a vetítést, úgymond, a négydimenziósat, úgymond, ez nálad több mint koncepció; életmód, nem rögzíted kényszeresen, amit látsz, amibe bemész, aminek megtapogatod a falát, aminek a permete az arcodba hull, cseppje a nyakadba és végig a hátadon, hogy aztán odahaza mutogathasd, hol jártál, mit láttál, mit csináltál - leginkább mit csináltak mások, hiszen te a rögzítő voltál -, hogy a rokonok, a barátok és sokan mások előtt, között büszkélkedhess, felvághass magadra.
Te itt, helyben (időben-térben stb.), igyekszel megélődni, hogy a szépen belédvésődő élmény kitartó emlék legyen, amit halálod távoli és bizonytalan időpontjáig örökké tartónak érezhetsz, mert tudod, hogy csak veszítesz, ha folyton a beállításokkal bíbelődsz, a gombokat nyomogatod, benne legyen a birkanyáj, de ne lógjon ki a hegycsúcs se a vízeséssel, hátrább lépsz, talán egy szalamandra vagy mormota mellé, de észre sem veszed, leköt a komponálás, minek jöttél volna ide, ha nem vagy itt, ha nem tudsz itt lenni, hm.