Spanyolnátha művészeti folyóirat

Balla Ferenc

Fotóalbum

154 év után

Kisvejke — bányászat 40 évnyi mélységből

A büszke apa abban a lehetetlen svájcisapkában februárban lett volna 90 éves. A kiskrapek pedig azóta ('54 — idén éppen így, meg amúgy is) már sokkal kevésbé derűs. Amikor ottan bazsalyognak, éppen akkoriban vette kézhez a téeszcsé a nagy- illetve dédpapa lovait, teheneit, a szántókat. Maradt a kert, szelíden lejtve a patakpartra; s maradt a szőlő pincéstűl.
Ott sokáig jó volt. Fa alól szilvát szedegetve, fürtöket vámolva elébb, pár év múlva már kortynyi borokat ízlelgetve. Szinte megtalálhatatlan zamatokat. Majd' 35 esztendő múlva találkoztam olyan, vagy legalább hasonló borral a szekszárdi pincemesterek valamelyikénél. Tolnai dombság — szelíd pannon táj ott is, emitt is.
Vejkére nem visz vonat. „Kurd Csibrák", „Szakály Hőgyész": hogyha az ember ilyen titokzatos neveket hall — hiszen olvasni még nem tud — vagy tizenöt esztendő múltán régi ismerősként üdvözli Lázár Ervin figuráit. Ezeken a két falu közötti állomásokon azután jócskán várhatsz a buszra, amíg az más mesés nevű falvakba néz be elébb.
Ha jókor jöttél, még nem alkonyul, amikor kezdetét veszi a forgatósdi. Negyed- és félköríveken cammog az öreg Ikarusz. Nem csak azért, mert túlkoros, inkább mert ezeken az utakon halálveszélyes száguldozni. Tehát sem a tempó, sem az eléd táruló mélység nem émelyítő. Mint hajdan a nagy-hosszú utazásról megtért földesúr, számba veheted birtokaid: erdőcskéket, szántókat, cserjéseket, legelőket. Látsz fácánt, őzet, néha nyulakat is. Megérkezel Kisvejke fölé, s az egyik kanyarulat után kitárulkozik a határ. A földek geometriája, a csigamód mozgó masinák; a gyalog munkásokat tán meg is olvashatnád.
Még néhány fordulás, s végre megmutatkozik a „különös ismertető jel": öregapámék nagy fenyője, amelyik gyökere nőttében már a ház fundamentumát fenyegette. Ágai között gyakorta bujkáltak a mókusok. Ha meg vadabb kedvük volt, röpültek fáról fára. „Kelempejsz madár" mondta apám, ahogy együtt csodáltuk őket, amint — akár máinapság a mácsók — farkukkal kormányozva szálltak egy másik lombkorona felé. És telente a padláson rendet zabáltak az öregek mogyoró- és diókészletében. Lehet, hogy a Papa, csak az unokák kedvéért tűrte meg őket a portáján.
A hatvanas években találkoztam „svábok"-kal is Vejkén. Azért az idézőjel, mert köznyelvünkben le van svábozva minden német ajkú honfitársunk. Pedig ők sem tudják magukról, hogy a XVIII. században melyik német hercegségből kerekedtek föl az ősök jobb megélhetést, kicsi szerencsét, kedvesebb hazát remélve. Olyan autókat azodáig csak a tévében, az Angyal-filmekben láttam, mint amilyenekkel jöttek/mentek. Rokon fiaik java kényszer-sorozott SS-ként mészároltatott le Buda alatt '45 zord telén. A többiek egy részét — valami immár megfejthetetlen okoskodással válogatva — kitelepítették nemsoká. Hogyha gazdasági szempontokat követünk: ők jártak jól. Hogyha emberieket: mi az, hogy valakiket elűznek a szülőföldjükről?!
Akik gyerekfejjel, gyerek lélekkel élték meg a hajdani bevagonírozást, immár matrónák, aggastyánok. Vajon álmodnak még a falujukról? Mesélnek-e az unokáknak, dédunokáknak — számukra már egzotikus, vagy barbár szavakat szőve mondataikba nagy lompos kutyáról, kedves kiscicáról, fogócskáról, bújócskáról, adj-király-katonátról? De hát ettől a néptől annyi, de annyi király kért már katonát. S ha nem kapott, hát szakított...
Petőfi A helység kalapácsában nekem Fejenagy máig a kisvejkei templom tornyának harangkötelén ereszkedik alá. Hiszen onnan van kőhajításnyira a község. Persze nem emlékszem már, miként jutottam be a kapun, hogyan föl a karzatra, mi módon kapcsoltam be az áram hajtotta fújtatót '69 őszén. Másnap a Papa temetése. Nyaktatom az orgonát: „We shell owercome..." Nekem akkor, ott olyan, akár valami nagyon szomorú, nagyon ünnepélyes, Istenhez szóló panaszdal.
Akkor jártam utoljára Kisvejkén.