Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bibók Bea

(A teremtés kedvéért...)

Talán még egyszer.
A többiek bólintanak. Mindenki bólint. Lélegzetvisszafojtásban állnak, amíg megérkezik a hosszúkávé külön hideg tejjeled.
Koppan az alj az asztalon, csörren a csésze az aljban. Csenget a kanál. Haha, suttogod, milyen finom. Szóljon halkan az ukulele, kacsintasz a lányra, bár nem akarod, hogy az asztalodhoz üljön, úgy jó, ahogy most ott van. Úgy szép.
Leginkább helyénvaló az lenne, ha főbelőnéd magad. Oly mértékű méltósággal tudnád megtenni, a közeg hatása, ugyebár, hogy még véletlenül se jut eszedbe. Helyette tehát ez a lány, akire remek érzés volt kacsintani úgy, hogy nincs tovább.
Hamarosan menned kell. Szinte épp csak beugrottál. Időben el kell érned a temetőt. A fények, a páratartalom, a hozzád hasonlók viszonylag nagy tömege és a többi. Persze, mindez kevés lenne - ám a hangulat, amire jelenleg szükséged van, na, az viszont.
No, és az ütemes vastaps. Sátorponyvákkal és használt öltönyökkel bebugyolált fák közé keverednél. Ismered a járást, mégis végre megnyugtathatna a végtelen zöld.
Rejtő Jenő ül melléd váratlanul, milyen jó, hogy nem álltál fel. Kérdezed tőle, hogy van. Egy én, egy elit csak jól lehet mindig, mondja vigyorogva, és legyint. Nem maradok sokáig, szólni jöttem csupán, ne feledd majd elhozni ide a gyermekedet. Sokat számít majd neki is, neked is. És távozik tényleg. Meghívni se tudtad, pedig szívesen nézted volna, ahogy elkortyolgat egy hosszúkávé külön hideg tejjelt.
De nincs megállás, mert a lány mégis melléd ül. Elnagyolt mozdulatokkal próbálja megfogni a kezed, hiába. Nincs az az erős szándék, mely kellő koncentráció hiányában, pontatlanul megvalósítható. Nem segít a mögötte zúgó szerelem lármája sem. Elfordulsz, másfelé, máshogyan nézel, úgy sziszeged, már csak a csókok, a hosszú csókok dobnának fel talán, mélységesen mély érintésekkel, suttogásokkal, sikolyokkal. Felállsz, hogy hatásosabb légy, beletenyerelsz az ablaküvegbe, nos, ez vagy te, tárod szét vérző karjaidat, nos, akarod-e még ezt a játékot, kérdezed fáradtan.
Nem, nem akarja, soha nem is akarta, egyszerűen csak megtetszettél neki, semmi több, hát persze, dobod hanyatt magad, mehetsz, menj, ne is találkozzunk többet. Ha egyetlen olyan szót kimondtál volna, te lány, amire nem lehet számítani, most boldog párként távozunk innen, sírod. Az arcát rajzolnád a homokba, övedbe dugott késed hegye néha beleszúrna a vádlidba, ahogy guggolsz, de a teremtés kedvéért az arrajáró bogaraknak kivétel nélkül köszönnél.
Vársz még egy kicsit, de, szerencsére, mára ennyi volt, nincs, aki jöjjön. Nos, akkor tényleg lépsz egyet, lépsz kettőt, végre, három, négy, öt. Hm. Egy remek rántotta, az kellene most ide. Hideg lesz odakint, sőt, odaát még hidegebb. Akarsz még valamit, nézel vissza az ajtóból, vajon kellene-e akarnod?