Spanyolnátha művészeti folyóirat

Berka Attila

Ássírássír

Az élet színes, de a fekete-fehér valóságosabb. Ki az a fasz, aki manapság fekete-fehérre forgat?
(Wim Wenders: A dolgok állása)


Először arra gondoltam, írok macsósan szépelgő köszöntőverset, ásásosat, persze, tulajdonképpen el is készült a nagy mű, igen, csak hát túl hosszú és bonyolult lett. Természetesen rövidítgetni és egyszerűsítgetni kezdtem, de elvesztette lendületét, báját — nem jutottam sehova, eldobtam hát magamtól a hálátlan szöveget, és felhívtam inkább egy távoli, keleti (konkrétan: japán) szumóbirkózó ismerősömet (akitől, ezt biztosan tudod, azt a bizonyos kínai vázát is kaptam), hátha ő tud segíteni, van valami remek ötlete, úgymond. Hozzak koporsót, temetkezési vállalkozót, sírhely-foglalásról szóló hivatalos papirost? Mert üres kézzel nem jöhetek vendégségbe. Aztán észrevettem, hogy a zsebem is üres, sőt lyukas. Belenyúltam, fogtam magam, és útnak indultam, gondolván, majd csak eszembe jut valami.

Az utóbbi napokban állandó készültségben, folytonos hajnali részegségben, mondhatni súlyos, fekete-fehér költői sportstresszbe öltözve próbálgattam a szavakat, hogy kellőképpen tudjak válaszolni és kérdezni, kérdezni és válaszolni, kedves barátom.
    Távolságot nem győzött le könnyebb szívvel senki, pedig Bad Berka nem a szomszédban van, igaz, fűje nem is oly zöld. Leveledet megkapván először meglepődtem, nő- és életi-haláli ügyeink nem tettek éppen barátokká minket, és tudom, Esti-Fekete-Kovács Kornéllal is volt egy csúnya párbajod. És mégis, Lőrinc, barát vagy, ezt érzem legbelül, és hát leveled is erről tanúskodik.
    Megsúghatom, azt hiszem, hogy oly oroszlános önérzetem, hiúságom igencsak felhorkant, hát micsoda dolog az, hogy nem én írok levelet neked! Pedig hát óriás kérdés fenekedik bennem, és fel is kell tennem, ó, mondd, Lőrinc, hol van a te ötfelvonásos drámai költeményed, az Állóháború a Spanyolnátha-vonalnál? És a Lövésem sincs, mi történik a többiekkel című remodern filmforgatókönyved, amit Buñuel és Dalí annyira várt?

Ó, most jut eszembe, hát nem is mondtam a nagy hírt: nyikorgó kosarat kaptam ölembe attól a bizonyos szőke hölgytől, akinek nem is oly rég te is csaptad a passzátszelet az Ady-emléktornán. Képzeld, azt rebesgetik, azóta felszedett pár kilót, majdnem másfél mázsa. Persze, nem adok feltétlenül hitelt a szóbeszédnek, valami lehet benne, de azért arra mindketten jól emlékszünk, hogy árva leány lévén ízléstelen nagynénje az úgynevezett réteges öltözködésre vonatkozó beteges elvárásainak mindig is sztahanovistaként igyekezett megfelelni. Azóta talán találkozott egy valóban csendes informatikus egyetemi hallgatóval, bekapta angolosan a vajlegyet, és széles mosolyok közepette bucira növekszi magát. De hát tegye csak, ha ettől kerek neki az élet.

Az én énmeghatározásom alapját nem a másoktól való különbözés vágya képezi, de nem is a hozzájuk hasonlatosság szüksége/igénye. Én én vagyok, az, aki és ami.
Tökéletlen, mert emberi, korlátozott képességű és lehetőségű, mivel nem isteni, de az én vanásom határozza meg magam. Ez épp kimeríti a klasszikus egyéni szabadságfogalmat, vagyis addig terjed szabadságom, amíg másokét nem korlátozom, tehát énem addig tart, amíg más ént nem akar befolyásolni, meghatározni, ezáltal tapasztalat és a priori tudás egybecseng, én én vagyok, te te vagy, ő ő stb. Míg a halál el nem választ magamtól.

Szeretem elásni magam. Főleg a ház körül, mert olyankor sznobbajszos belga magánnyomozósat játszhatom, monami, és félpercenkét kérdezgethetem magamtól, mi nyílik a kertedben, Dezső? Gyakran csinálom, bármily őrülten hangzik, és van benne rendszer. Mert csak folyamatos meghalásokkal tudok élni. Kell a mindennapos újjászületés, mert ha nincs, úgy elunom magam az életundoromtól, hogy meghalni szeretnék. Vagy kamaszos daccal muszáj-élni. Mert nem tudok önmagam lenni, az ez is, az is létező, a kívül is, belül is ember, aki igazán szabad, mert nem tud semmit.
    Ásni, ásni, leásni, beásni, kiásni, felásni, megásni, átásni, visszaásni, mindegy, csak csinálni, csinálni. Mint a kis mátrai vendégház táblájának egyik oldalán olvasható, nyitva, nyitva, a másikon pedig zárva, zárva, zárva. Pakolgatni a rengeteg szót, újratanulni írni, beszélni, azzal az ártatlansággal és tisztasággal (és leginkább: felfedezőkedvvel), mint a legelső alkalommal, réges-régen, a messzi-messzi galaxisban, illatos bőrű kismalacként, nagy, tágra nyílt mangaszemekkel. Hogy ne csak fekete tintákról álmodjak.

Mióta nem találkoztunk? Talán soha? Nem, az nem lehet. Különben miért hívtál volna most, tudakolni a titkot? És miért tegeződnénk? Lőrinc, mi szükséged van a titokra, a tudakolásra?
Segít-e itt még valami? Valaki?
Van-e élet a Földön a rakkenrolon túl? Ha lenne is, én maradok a Holdon, felveszem a szkafanderem, kiások, betemetek.
Itt a halál, ott a halált játszom dohányfüstös fehér éjszakákon, amikor a dohányzás halált okozhat.
De elég a fecsegésemből.
Névtelen tömegsírt ásni jöttem, nem dicsérni. Van-e, ki kettőnk közé állhatna, mert olyat tud, ami döntően befolyásolja a mérkőzés végeredményét? Ha van, szólaljon meg most, vagy hallgasson mindörökre.