Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fűzfa Balázs

Aranyköz

 

Mindennek a közepén állok újra. Amikor közeledik a tiszta arcú fiú, tudom, kedves leszek, azonnal szól, hozzám, bátran, a szemébe nézek, mintha a tiédbe, nem kell értenem, jót akar, szeretné tudni, mit csinálok vasárnap délután itt, aggódik, miért én, miért itt; keresgetek, de folyamatosan olvasom a szemét, hogy lehet egyszerre két szemet nézni egyformán, úgy hogy nem középre; megnyugtatom, béke van, azt mondja ünnepek — tudom, a legszebb aranygyertyával vár otthon egy gyerekangyal.

 

     Nem értem, hogy lehet ennyire tiszta, semmi szenny: sem félelem, sem bizonytalanság, abból sincs benne semmi, amivel én ma tele, semmi kételkedés.

 

     Akkor bennem sem volt. Jöttél középről, felemelted a fejed, kérted, hogy nézzek magasra, csak oda, semmi más ne érdekeljen, nevettem, tudtam, igazad van, ezt tudtam, sok mást nem, ami ma zavar, kétségbe ejt, bizonytalanít.

 

     Sokan jönnek, középen én állok, még béke van, tudom, egyformán nézek mindenkire, folyamatosan, ünnepek, tisztaság, vasárnap, béke van, úgy hazatérnék, kimentenélek, vízből vagy szennyből, nem odáznék tovább semmit, lennék okosszívű, jóeszű, aranyhajú, fogadnálak akár fiammá.