Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kiss László

Legenda a paráról

(én, a síző)

Első szín, Ausztria

A határhoz érve emlékezni kezdenek a sejtek. Zavartan igazgatom a csomagokat, várom a rám törő vámost, géppisztolyos határőrt, de gond nélkül csusszanunk át. Ausztria, te csodás. Harminc fok — jó ég, hogy lesz ebből síelés.
     Folyamatosan sötétben siklik a busz, alagút alagút hátán.
     A szállás osztrák államszerződés előtti, három néni hangtalanul sertepertél a konyhában, a gondnok csontos úriember, keveset beszél, akkor se érteni, mit mond, de legalább magyarul teszi. Kedvenc zenekarom a közelben koncertezik, próbálkozom a gondnoknál: messze van-e Graz. A fejét rázza, mit tudja ő, és a nénikhez igazít. Messze van-e Graz. Nem tudják, a másik irányba kell menni. Van-e legalább tiszta pohár. Azt tudják: nincs, bár azt mondják: van. Nem veszünk össze. Az ízlésesen berendezett szobák kárpótolnak: a zuhanyzóban papírjától megfosztott guriga, a falakon pókháló a dísz. Lábunk alatt recseg a szőnyeg, valahol poloskák rohangálnak. Jó ég, hogy lesz ebből síelés.
     Fölfelé a felvonókapszulák úgy himbálóznak, akár gyermekkori lengőtekében a golyóbis. Túl a nosztalgián embereket vizionálok, agyukból síléc csonkja meredez, tántorgásuk nyomán haragosan ropog az összevérezett hó, másokat hegyi mentők csúsztatnak le, fölöttünk kék helikopter kelepel. Gyomromban idegesség szaladgál, fülem az egészségesnek becézett hegyi levegő feszíti széjjel — Vazulként tapadok az áthűlt padkára. Hol van ilyenkor Brinkmann doktor.
      Odafönn minden a legnagyobb rendben: az über-csúcsra vezető felvonó alagútjában úgy tűnnek el a társak, mint vágóhídon a sertés, a gyerekeknek jégmaci integet. Nekem tetszenek az Alpok, visít egy süldőlány.
Hamar beilleszkedem. Oktatónk — magas, síelni tudó ember — viszonylagos türelemmel nézi, amint háttal megindulok, de akkor sem tűnik bosszúsnak, amikor söröző germánok között landolok. Ők is elnézőek, letörlik bajszukról a sörhabot, és szőkén vigyorognak. Alacsony vagyok, kicsi, a léc a talpamhoz erősítve elkényeztetett eb: lapít, sunnyog, ha ráparancsolok, röhögve odébbáll, aminek kénytelen vagyok engedelmeskedni. Az ember a léc legjobb barátja. Miközben fölfelé csákányozom magam a szolidárisan enyhe gerincen, filozófia van: nem én írom a sílécet, ő ír engem. Álarcos síelők suhannak el mellettem, egy snowboardos osztag hullámot ver az aurámba.
     A kezdőknek kialakított lankán idilli kép: mankóra támaszkodva csúszkálok fel-alá. A tudat, hogy nagyjából ezen a szinten maradok a hátralévő napokban, nem különösebben borzasztó. Közel a vendéglő, a völgy felől burek illata érződik, messze lent az Ossiacher See csúnya olajfolt, hegyekkel itatja föl az osztrák figyelmesség. Szerdára a tanulópálya sine qua non-jaként siklok. Német lánykák néznek fel rám, elővigyázatos anyukák szorítják magukhoz kölkeiket, ahogy a tökös felvonót beakasztom, ahová kell.
      Az utolsó nap a pihenésé. Az imbisz bár oltalmából figyelem az odakinn szlalomozókat. A felvonók, mintha gyárban volnánk, szüntelen zakatolnak. Kedvet kapok, először és utoljára, az über-csúcshoz. Szemközt a bérci tető, a fűrészfogazott Dél-Alpok, valahol mögötte az olasz bajnokság. De ekkor már biztos, hogy itt nem rúgok labdába. Tavasz van, és csend, és hó. Mintha dunsztosüveg volna a fejemre húzva, úgy hallom a síelők zaját.


II. szín, Olaszország

Noha gyakorlott csokiharcosok vagyunk, ettől még továbbra sem fokozzuk az itthoni Milka-fogyasztást — érzékeny lelkünket változatlanul a mit nekünk te zordon tanyavágyó ösztöne hevíti, ha hegyet látunk. Tanya kutyával, nagy rét, piócák.
     Indulás előtt próbáltunk körültekintően fogalmazni, ha kérdeztek. Hogyan síeltünk először. Ami az esztétikumot illeti: derékszögtartás, túlélő és egyéb mechanizmusok. Ekéztünk, ahogy belefért — az ember egy bizonyos életkor fölött nehezen tagadja meg önmagát. (Kiterítenek úgyis.) A léc a lábon, mintha kócsagba taposott volna az ember. Másképp mondva: a pszichopatológián túl, a rokkantságon innen.
     Ehhez képest Itáliában úgy lejönni a piros pályán – jóllehet nem a fenyőkön szaladgáló mókusokban gyönyörködve, de említésre méltó hanyatt esés nélkül —, hogy közben nem az életünkért küzdünk: eredmény. Úgy kimondani, carving, hogy meghívjanak egy sörre: valami. A kócsag-effektus ezúttal is megvan, viszont élvezzük.
     Szép vagy, Olaszhon, legalább nekem szép. A négyüléses felvonó valóságos szálloda, tényleg csak a szobainas hiányzik, meg a takarítószemélyzet. Ami ez utóbbit illeti, gyanú van. Reggelre a pályák tükörsimára csiszoltak, mintha az éj leple alatt erőt nyerítettek és dologhoz láttak volna a napközben az összehavazott fenyves aljában lapuló hegyi kecskék — porszívó, felmosórongy, Domestos.
     A paganellai pálya: ezüstös suhanás.
     Barátunkat évekkel ezelőtt tíz euróra büntették az olasz zsernyákok, mert egy síszáguldás nem csupán átvitt értelemben vett csattanójaként hugyozni mert a fekete pálya szélén. Pedig addigra túlvolt már mindenen – peregtek előtte élete kockái, mint viharban a tetőcserépszilánkok. A könnyítéssel fölszálló pára az Ezeregyéjszaka hangulatát idézte: mögüle dzsinnként rajzolódott ki a Carabinieri. Jönnének Magyarországra, ott mi van, mindenfelé hugyozunk, magyarázta kézzel-lábbal, amit hatóság elleni erőszakként értelmeztek a talján rend marcona őrei.
Ilyenféleképp rázós a kezdet: az első két napon köd, szélkarc, hósivatag. (Jó ég, hogy lesz ebből síelés.) Harmadnap azonban feltámad, aminek fel kell: a Dolomitok bóbitája ragyog és pompáz, akár a Montblanc napsütötte csúcsán a hasonlat. Fénybe mártjuk az arcunk, minek nyomán homlokunk redőinek radiátora vörös és fehér csíkozást kap, Árpád-sávos Arsenal-szurkolóként csusszanunk a tanításban gazdag hétköznapok felé.
     Nem volna tisztességes eljárás a részünkről, ha elhallgatnánk, hogy a sítábor győztese minden siklás dacára a buszba épített DVD-lejátszó volt. Különösen az a műalkotás, melynek címe mellbevágó purizmussal tudósított arról, hogy a világ, amelyben élnünk adatott, kegyetlen: Vas. Benne pitbull arcú gettóbunkók csúnyán tesznek, amellett jelentősen átlépik a törvényben előírt sebességkorlátozási határokat. Motorukat, melyet távolról bölénynek gondolhat a gyanútlan szemlélő, mocinak becézik, s alkalomadtán belenyúlnak a tetovált csaj seggébe. De a végén mégiscsak győz  a jó!
     És ez, ott, a szelíden lankátlan hegyek közt kanyargó buszon görcsölve, mindenképp megnyugtató.