Spanyolnátha művészeti folyóirat

Turi Tímea

Zuhogó

Míg átért a túloldalra, esni kezdett az eső. Éppolyan bizonytalanul, mint amikor még lehet remélni, ez csak valami tévedés lehet, apró hiba a tökéletesen, mert észrevehetetlenül működő világgépezetben. Mint amikor még lehet remélni, ez a kabátgallérra hulló csepp csak egy véletlen pillanat és nem a feltartóztathatatlan zivatar előhírnöke. Még ő is reménykedett, pedig tudta, hogy már semmi sem lesz ugyanaz, mint eddig volt, ha szürke felhők gomolyognak az égen, és megjelenik az első esőcsepp, nincs az a törvény, amely visszatartaná az eget attól, hogy elengedje magát, és megszabaduljon minden feszítő félelmétől. Ő azonban, hiába söpörte le válláról az egyre több vízcseppet, hiába jelezte e mozdulattal is a bizalmát az iránt, hogy nem lesz több, mégis egyre aggodalmasabb lett, miközben az ég egyre felelőtlenebbül szabadult meg a gátlásaitól. Már megint nem hoztam magammal ernyőt, mormolta magában, és talán a természet kihívásaképpen énekelni kezdett.
    Nem ebben a városban nőtt fel. Nem ilyen nagyban és kiszámíthatatlanban. Az iskolából hazafelé menet még azzal szórakoztathatta önmagát, hogy ha valakit közeledni látott a hosszú és néptelen utcán, hangosan dúdolni kezdett, és éppolyan gyorsasággal, ahogy a szembejövő közeledett, énekelt ő egyre csendesebben. Mire az idegen a legközelebb ért, akkor énekelt ő a lehető leghalkabban, s mire az idegen távolodott, úgy lett ő is egyre hangosabb. Titkon azt remélte, a másik számára így megteremtheti az állandó hangerő látszatát, ami minden bizonnyal oly erővel bizonytalanítja el majd a vétlen ismeretlent, hogy azt hiheti, valójában csak önmaga hallotta e furcsa dallamot.
    A városban azonban, ahol most élt, nem csak amiatt nem múlatta már az időt efféle gyerekes játékokkal, mert abba a korba ért, amit a többi ember előszeretettel nevez felnőttkornak, hanem azért sem, mert ebben az új és az idő múlásával is csak részleteiben kiismerhető városban annyi ember zúdult vele szemben és vele egyirányban, sőt, meghatározhatatlan útvonalakat is követve az utcákon, hogy képtelenség lett volna egyvalakit kiválasztani ennek a különös és minden valószínűséggel tökéletesen értelmetlen kísérletnek a talán mit sem sejtő alanyává. Nem talált rendszert a tömegben, talán csak az ijedtséget, ami a pár perc után menthetetlenül beálló zivatar közben úrrá lett az embereken: hogy boltokba, cukrászdákba szaladtak be, aki pedig tehette, diadalmasan emelte feje fölé az esernyőt. Aki felkészül a kiszámíthatatlanra, nem kell megismernie azt.
    Ő azonban felkészületlen volt, s mert képtelen volt választani a könyvesboltok és kávéházak csalogató száraz melegei közül, egy matematikai tétel bebizonyításának szigorúságával haladt tovább az előre elhatározott útján. Érezte, hogy arcát átrendezi az eső, amelyet immár nem lehetett a számtalan esőcsepp különbségeként érzékelni, csak egy folyamatosan áradó valaminek, ami tökéletesen független volt az emberektől és a tárgyaktól, amelyekre ráhullott. Független volt tőle is: tisztában volt vele, hogy az esőnek nincs köze hozzá, ahhoz, ahogy a koponyájára lapítja a haját, és ahogy ettől az egész arca, a tekintete is megváltozik, vagy ahogy a ruhán keresztül is zsibbasztó és ijedt ernyedtséggel tölti el az izmokat. Nagyon félt attól, hogy nem fél, s hogy a percnyi nyugalomért még hetekig tartó nátha zökkenti majd ki megszokott békéjéből.
    S mikor már könnyeknek hitte a homlokáról zúduló esőcseppeket, már csak elmosódó, örökké mozgó fényfoltokként érzékelte a kívüli tájat, vette észre, hogy a múltat idéző, mert hát annyira korszerű sétálóutca közepén áll, egyedül, és nem is a csontig hatoló nedvesség miatt, inkább valami jólnevelt illendőségtől vezérelve választott ő is magának egy még megmagyarázhatatlanul üresen maradt kapualjat, ahova betérhetett az illetlen eső elől. A külvilág minden fontos részletére kiterjedő figyelme miatt annyira elfáradt, hogy vállát a falnak vetve behunyta a szemét. Pár pillanat múlva halk, de egyenletes dallamot hallott meg, és ő gyáva volt kinyitni a szemét, hogy vajon más játszik vele úgy, mint ő régen hajdanán, vagy egész egyszerűen csak ő dúdol önmagának.