Spanyolnátha művészeti folyóirat

Veszelka Attila

Fakezűek, paradicsomszeműek, pápuák

avagy: aki jól tud lezuhanni, repülni is jól tud
(részlet)

Prológ

„Attila, te évek óta repülsz, ejtőernyőzöl, tökös gyerek vagy: miként lehetséges, hogy mégis félsz a versírástól?”
   A fenti kérdőmondat, hol is másutt, egy szegedi pincében, jelesül a Borvirágban (nomen est omen) hagyta el 1996 szeles tavaszán költőbarátom, az azóta már az örök világosság honában írogató Petri Csathó Ferenc száját. Cseresznyepálinkával sűrűn megspékelt beszélgetésünk szövevényes, kacskaringós úton jutott el idáig, miután az általa jóelőbb még remeknek minősített legújabb, vérrel-verítékkel kiizadott szonettkoszorúmat pillanatok alatt úgy átírta, hogy arra többé az Isten se ismerhetett, nem hogy én. Hogy miért is tehette fel?
   Akkoriban már többkötetes költő voltam, mégis viszolyogtam a versírástól. De nagyon.
Pedig addigra sok mindent tudtam a versről. Az ógörög, a szótagszámláló, a hangsúlyos, a hangsúlyváltó, a szimultán verselésről. — Majdnem mindent. És hozzá elovastam a világ- és a magyar irodalom minden valamire való poétájának életművét, megismertem a külhoni, valamint az itthoni kortárs irodalom miden gyémántját és szemetét. Ez volt a baj. Túlműveltem magam (jól illusztrálja ezt egyik bepöccent haverom nekem címzett mondata: „Te kiművelt színházi majom!”). Nyomasztottak az óriások, minden szent pillanatban fogták, szorongatták a kezemet. Nem engedtek írni. Ha nagy ritkán mégis sikerült kijátszanom őket, gyenge utánzatok jöttek napvilágra. („Akit reggel raktak a’ délbe elomlott, / Akit délbe raktak, estére beomlott.”) Hogy mi voltam akkoriban, azt későbbi mentorom, Szepesi Attila, a koszorús mester fogalmazta meg legtömörebbem: „Agyaglábakon álló költő.” Erre érzett rá a jó szimatú Rike (Ferike), aki hogyan is sejthette volna, hogy a versírástól való félelmem kismiska azokhoz a félelmekhez képest, amelyeket addigi életemben repülős és ejtőernyős pályafutásom alatt már átéltem.
   Persze, neki ezt akkor nem mondtam el, ezért haláláig abban a hiszemben élt, hogy ott, a Borvirág füstjével keveredett barackpálinka-illatban, egy valódi légi huszárral múlatta az időt. Egy igazi macsóval.


Derült égből gumibot

Apró gyerekkoromtól vissza-visszatérő rémálmom volt, hogy repülőgéppel sziklának ütközöm és tőből leszakad az egyik lábam. Hogy ez az álom honnan bújt elő, tudatalattim mely feneketlen bugyrából: máig nem tudom, ugyanis a repüléshez halavány adta közöm nem volt, ha csak nem annyi, hogy egyik forró nyári napon madárcseresznyézés közben leestem az ostorfa egyik, súlyom alatt végzetesen meghajló ágáról, és csúnyán eltörtem a bal karom (mely balesetet otthon, a szüleim előtt még szépítgetnem is kellett, mondván: lepkegyűjtés közben történt, hiszen jól tudtam, ha az igazat mondom, a fára mászás miatt a fater bizonyára egy jókora fülessel zárná le az amúgy sem szívderítő sztorit). A tériszonyomról meg csak annyit: ha egy régi vágású bérház függőfolyosójára tévedtem, csak szorosan a falhoz lapulva mertem végigmenni rajta, és hosszú évek keserves kísérletezgetései után jutottam el addig, hogy fel merjek menni a Szegedi Nemzeti Színház harmadik emeletére, mely emelet számomra rémületesebb volt a Mount Everestnél, hiszen egy szintben leledzett a nézőtér felett díszelgő, hatalmas csillárral. És amikor végre megtörtént, és fent állottam a harmadikon, még további egy év szükségeltetett ahhoz, hogy a kakasülő korlátjának dőlve le merjek nézni a mélybe. Repülő tárgyakhoz azután végképp semmi közöm nem volt, ha csak nem sorolom ide a fentebb már említett általam kitartóan űzött pillangók szerencsétlen népét, melyekből évek hosszú sora alatt szép gyűjteményt állítottam össze. (Még halálfejes lepkém is volt, ezt az ijesztő kinézetű rovart, melynek potrohán aranyszínű halálfej éktelenkedik, nem én fogtam, de apám, ki mint a Szabadtéri Játékok színpadmestere bejáratos volt a Dóm alatt elterülő kriptarendszerbe, és — stílszerűen — ott ejtette zsákmányul ezt az errefelé szokatlan és ritka jószágot. (Hogy az öregem mifenét keresett az altemplomban, az is megérne egy misét. Valószínűleg a „játékok” díszleteit tároltatta ottan a szocialista városvezetés. De miért is ne, ha Napóleon beköttethette lovait a Vaszilij Blazsennij hagymakupolái alá?) Nagy szomorúságomra ezen gyönyörű kollekció a szakszerűtlen tárolás mián dicstelen véget ért. A hatalmas fáradsággal befogott repülő ékszereket megzabálták a múzeumbogarak lárvái, ezek az apró dögök, a rovargyűjtemények ádáz ellenségei.
   Talán ez okozhatta, mással magyarázni nem tudom, hogy tinikoromra újfajta őrület vett rajtam erőt: repülőgép-modelleket kezdtem építeni. Olyan kisebb-nagyobb, bakelit miskulanciákból összeragasztottakat, de akkora mennyiségben, hogy hamarosan teli lett vélük lakásunk minden zuga. És ez a bolondéria abbahagyhatatlannak bizonyult. Még elrontott házasságaimat is végigkísérte, és ugye nem nehéz kitalálni, haragos oldalbordáim legkívánatosb célpontjai mik is lehettek. Ha rossz fát tettem a tűzre, másnapra, véletlenül, mindig eltört ezen porfogóknak kikiáltott ketyerékből két-három darab. És ez mind semmi. Valami perverz megfontolásból a repülőgép-modellek gyártása mellett elkezdtem gyűjteni a légikatasztrófákról szóló újságcikkeket, melyeket egy külön erre a célra rendszeresített füzetbe ragasztottam. Volt azok között azután mindenféle.
Hótorlasznak ütközött és felrobbant Boeing, lakóházakra zuhant vadászgép, ilyenek.
A kedvencemre még mindig emlékszem: a pilóta járó motorral földön álló repülőgépe mellett ügyködött, amikor az önállósította magát olyannyira, hogy fel is repült, az őt visszatartani igyekvő, farkába csimpaszkodó manussal együtt, aki szegény nem sokáig bírta. Olyan kétszáz méter magasan volt muszáj elengednie ragaszkodásának tárgyát. Tovább nem részletezem.   
   Ám sorsát senki emberfia el nem kerülheté. Egy gyászos emlékezetű napon, miként derült égből a gumibot (mondaná Rejtő Jenő) elkövetkeze, hogy boldog emlékezetű Vaszi Viktor karmester úr, személyes két kezeivel rettentő énekhangom alá klimpírozván Mozart mester Vágyódás a tavasz után címen futó halhatatlan remekének zongorillaszólamát, felveve engemet a Szegedi Zenebarátok Kórusának bariton szólamába, mely tettével egyben elindította azt a lavinát, mely hamarosan utol is ért és maga alá is temetett.


Néz má, vaze’, mingyá letörik!

A kórus, abban a pillanatban, egészen kiváló ötletnek tűnt. Először is: bár csak rövidke időre, de kimenekített első feleségem folyamatos kontrollja alól, és bár oda is megpróbált követni, kísérlete kudarcba fúlt, mert rettenetes kornyikálását meghallván Viktor mester elborzadva rontott pianója mellől a folyosóra. Másodszor: úgy gondoltam, ezen húzásom hatalmas mértékben segíti majd zenei hallásom pallérozódását, mivel épp az idő tájt határoztam el, hogy olyas zeneszerző leszek, kinek szobrot emelnek majd a hálás utódok, nem is akármilyet. Tervem eltökéltségét bizonyítja, hogy leendő szobrom milyenségén is komolyan elgondolkodtam. Úgy morfondíroztam: egyik lábam Szegeden, a másik Újszegeden fog állani, így lábaim között folyik majd a Tisza, fejemben pedig presszót és kilátót terveztem kialakíttatni. És szorgalmasan írogattam a zsenijálisnál is zsenijálisabb zenedarabokat. Szabadjon itt megemlítenem példaként egyik hegedű-zongora kompozíciómat, mely alapos műszaki tanulmányaim nyomait is magán viselvén a Gázok áramlása csővezetékben címet viselte. Ez idáig rendben is lett volna: egyvalamire azonban nem számítottam. Arra, hogy az öregedő maestro még mindig remekül vezényel, és maximálisan egyben tartja a több mint száz tagú kórust (nem is említve a kornyikátorok mellé rendelt népes szimfonikus zenekart). Igaz, a színvonalat és a fegyelmet igen egyéni módszerekkel érte el. Megkérdőjelezhetetlen géniusznak bizonyult a kórus „énekművészeinek” leleményesnél leleményesebb zrikálásában. Ímhol egy, a tenor szólamnak címzett instrukciói közül: „Ne ordítozzanak itt, kérem, nem vásári táncmulatságban vannak!” (Megjegyzem: a tenor mint olyan, szerinte külön állatfajt képviselt az evolúciós palettán.) Aranyos eset volt, amikor egy sértett baritonista (nem én voltam) anyukája a kórus előtt vonta kérdőre rabbiátus karnagyunkat, mivel tudomására jutott, egyik próbán azt találta volt mondani az ő fiacskájára, hogy — hát mint is írjam: szóval, hogy hülye. Viktor bácsi eme számonkérés után rövidke ideig hunyorgott, majd nagyon kedvesen, az angyalit az ördögivel összeházasítani képes mosolyával ígyen szólt: „Asszonyom, kérem, a maga fia nem hülye. Csak nagyon!” Egy szó mint száz, keze alatt Liszt oratóriuma, a Szent Erzsébet legendája, oly kiválóra sikeredett, hogy a kórus (és persze a zenekar is) meghívást kapott Drezdába. Az invitálás mellé pediglen repülőjegyeket is mellékeltek a precíz németek. [lap]
   Puff neki. Most ért csak be igazán a sok kivágott, füzetbe ragasztott repülőgép-katasztrófa! A jó hír hallatán, hogy repülnöm kell, azonnal kivert a víz. De, mivel láttam, hogy gyerekkori csúzlis cimborám, a Pinic (ki valahogyan a basszus szólamba keveredett, pedig felesége se volt) örömében lehetetlenül vigyorog, inkább kussoltam. (Igaz, úgyse bírtam volna hirtelenjében megszólalni.) A TU-134-ről, erről a szovjet csúcstechnikáról már voltak fogalmaim, hiszen szobámban ott díszlett a makettje, mégsem voltam nyugodt. Hazaérve első dolgom volt, hogy nagy műgonddal összeállított légikatasztrófa-gyűjteményemet a kandallóba gyömöszöljem. Feleslegesen. Agyamba addigra régen beleégett a tartalma. Szörnyűséges, álmatlan, avagy félálomban átvergődött éjszakák következtek. Ezerszer elátkoztam eladdig nagyra tartott agyam asszociatív képességét, mely minden lehetséges módon, naponta körülbelül egymilliárd hétszázmillió változatban élette át velem, miképpen fogok lezuhanni a tízezer méteres magasságból. És ehhez egy nagyon szemléletes képet is kreált. Tudta, hogy Sándorfalva, hová gyakorta vezérelt gombászni (hatalmas mennyiségű piruló őzláb- és szürke tölcsérgomba terem ottan), pontosan tíz kilométernyire leend Szegedtől. Így azután, általában elalvás előtt, minden este elképzeltette becses személyemmel, ha leesek, zuhanásom olyasmi lesz, mintha Szegedtől Sándorfalváig esnék egyfolytában.
   Nagyon bántam már, hogy nem születtem sérültnek (akkor is, ha ismerőseim többsége erről merőben eltérő véleményt képviselt). Akkor nem tudnék agyalni. Nem volt egy buta ember az a Jézus, ő már jóval korábban megmondta: boldogok a lelki szegények.
   Aztán egyszer csak ottan állottam a fölém tornyosuló, T farkú madár mellett a ferihegyi betonon. Nem sokáig táthattam rá a számat, máris sodort befelé a kóristacsapat. Közel hetvenen zsúfolódhattunk össze a szűk csőben. Mi, Piniccel, a szárnytőnél kaptunk helyet, ami annyit jelentett, hogy remekül ráláttam az ütött-kopott szárnyra, amely, bátran kijelenthetem, szinte csak szegecsekből állt. A biztonság kedvéért azonnal átengedtem haveromnak az ablak melletti helyet, mert úgy gondoltam, jobb, ha nem látom, mi történik azon túl. Hiba volt, de ezt akkor én még nem tudtam. Mindegy. Mire az egyik légikísérő befejezte igen szemléletes, süketnémák által is könnyedén felfogható, élénk taglejtésekkel fűszerezett előadását, többek között arról, mely vészkijáraton kell majd kifüstölnünk, ha gáz lesz, addigra teljesen szétestem. Mindeközben, mialatt görcsölő gyomorral és izzadó tenyérrel hallgattam az utasítások áradatát, hogy mit ne merészeljek felszállás közben, madarunk mindenféle összevissza kanyar után (először arra gondoltam, már a földön eltévedtünk) végre rálelhetett a felszállópályára, mert rövidke időre ledekkolt, majd felbődült és állat módra nekilódult. Akkorra már olyan merev voltam, mint akit villamosszékbe szíjaztak. Aztán hirtelen megszűnt a rázkódás és minden vajpuhává vált. Repültünk. Feljebb, egyre feljebb. Áttörtünk egy vékony felhőréteget és még mindig emelkedtünk, mígnem olyan magasra kapaszkodtunk, ahol hirtelen minden irracionálissá vált. Az ég kikékült, hétágra sütött a Nap, és a mélyen alattunk összezáródott felhőktől olyan érzésem támadt, mintha az Északi-sark végtelen hómezői felett siklanánk. Tízezer méteren voltunk, kilencszázzal tepertünk, és az egybefüggő felhőréteg jótékonyan eltakarta a földet.
   De én tudtam. Tudtam, hogy alattuk jó párezer méterre még mindig ott található a kőkemény talaj, ami, mintha csak engem akarna bizonyítani, néha-néha elő is bukkant. Rögvest elhatároztam: nem nézek ki többé az ablakon. Inkább a turbinák hangját figyeltem feszülten. Hogy mikor állnak le, avagy mikor csökken a teljesítményük arra a szintre, amikor már nem tudják fenntartani a tákolmányt. Ekkorra már komolyan kezdtek kiütközni rajtam a hullamerevség jegyei.
   És Pinic pontosan erre várt. Viaszfehér ábrázatomról könnyedén kikövetkeztette, hogy elérkezett az ő nagy pillanata. Pinic amúgy nem volt hétköznapi fazon. Több említésre méltó, különleges képességét is számon tartottuk. Hihetetlen, de akármilyen kérdésre, lett légyen az bármily tárgykörből való: vágta a választ. Mégpedig azonnal.
   Példák: „Te, Pinic, mikor adták ki az Aranybullát? Ezerhétszáznegyvennyolcban. Ki írta az Akiért a harang szól-t? Gershwin. Hol van a gépkocsikban a kardántengely? A hátsó csomagtartóban.” És aki nem ismerte Pinicet, az ezen válaszokat készpénznek véve máris hátradőlt a székében. Aki azonban kicsit is gyanakvóbb volt, az a válasz után még megkérdezte ezt is: „Biztos?” Mire Pinic, a legnagyobb nyugalommal, mindig ugyanúgy válaszolt: „Tuggya a faszom.”
   Ez irányú tevékenysége akkor csúcsosodott ki, amikor egy jugó csávó, az össze-vissza kitett jelzőtáblák sokezredik áldozataként, eltévedt Szeged utcáinak labirintusában és Pinichez fordult segítségért: mutatná meg a helyes utat Szerbia felé, majd Pinicet ezen művelet jobb elvégzése érdekében kocsijába invitálta. Vesztére, mert ekkor Piniccel együtt a nagy görög sorstragédiák egy enyhe fuvallata is a gépkocsiba surrant, és amikor mindentudó barátunk az első utcasarkon kiadta az instrukciót: „Most jobbra!”— azonnal ki is fejtette végzetes hatását. A fickónak annyi ideje sem maradt, hogy félrerántsa a kormányt, már neki is csattant az egyirányú utcában velük szemben szabályosan közlekedő furgonnak.
A kocsi totálkáros lett, ezt Pinictől tudom, aki a jól végzett munka örömével szépen kivakarta magát a roncsból és hazasétált. A jugónak nem volt ilyen szerencséje, őt tűzoltók szabadították ki.       
   Pinic másik ilyetén istenadta tehetsége önmaga ellen irányult. Jelesül, hogy képes volt az év, a hónap, a nap bármely szakában öngyilkosságot elkövetni. Teljes mértékben meg volt ugyanis győződve arról, hogy őt az oroszok ki akarják herélni. Ezért, ezt megelőzendő, jobbnak látta, ha még a fájdalmas aktus bekövetkezte előtt végleg kivonódik a forgalomból. Mi meg, a haverjai — vezetésemmel —, szemét módon valahogyan mindig visszakormányoztuk a sivár földi létbe. Nem volt nehéz, csak figyelni kellett, mikor válik búskomorrá, és amikor hirtelen eltűnt, már indulhatott is a felkutatására verbuválódott kommandó. Bátran állíthatom, hatodik öngyilkossági kísérlete után már hatalmas rutinunk volt a felkutatásában. Persze, Pinic is egyre ravaszabb lett a helyszínek megválasztásában. Hiába. Mindig előtte jártunk egy lépéssel. Legnagyobb fegyvertényünknek könyvelem el, hogy akkor is felleltük, amikor hypós pálinkát ivott, és lakásának ágyneműtartójában rejtőzött el. Egy-egy ilyen bukta után aztán rohadtul mérges volt.
   De Pinicnek, egyébiránt, másért is a bögyében voltam. Akadt ugyanis egy dolog, amit még az oroszoknál is jobban utált: ha vállon veregették. Ha ezt tették vele összerándult, derékból előre begörbült és menetirány szerént ugrott egy hatalmast, így próbálván kikerülni a veregető kéz hatáskörzetéből. Mindezt tette olyan arccal, melyből a vállveregető bízvást következtethetett egy tettéért kijáró hatalmas pofonra. Ám Pinic sohasem ütött. Balszerencséjére, mert amikor erre rájöttem, ahányszor csak a közelébe kerültem, a tőlem telő legmegvetőbb arckifejezéssel keményen és hosszan megveregettem a vállát:
„Na, jó van Pinic, azé te is csak embör vagy!”
   De változnak az idők. Most Pinic veregette az én vállamat: „Te, figyejjé!” — majd amikor nagy nehezen rávettem magam, hogy az ablak felé forduljak, kimutatott a legalább kétméteres amplitúdóval lengő szárnyra, és őskaján vigyorával ezt volt pofája mondani: „Néz má vaze’, mingyá letörik!” És ezt a mondatot utazásunk alatt különböző agyafúrt variációkban még igen sokszor elismételte.
   Mire az egyórás út végén leszálltunk Drezdában, elsőnek rontottam a szabadba.    
   Törődtem is én ettől kezdve Szent Erzsébet legendájával! Innentől időm nagy része arra ment el, hogy megpróbáljam az Elba-parti városka összes jéghideg sörét arcomba préselni, miért is már a második napon teljesen berekedtem.
   Hazafelé vonattal jöttem.