Spanyolnátha művészeti folyóirat

Czene Zoltán

Képek

Fotó: SZESZ-archív

2007.  karácsonyEgy szerelem három éjszakájaKarnyónéKell egy csapat I.Kell egy csapat II.Kell egy csapat III.Kell egy csapat IV.Kell egy csapat V.Kell egy csapat VI. — Minarik, KövesiKell egy csapat VII. — Minarik, Kövesi

Szerelem, színház

Megtisztelő számomra a felkérés, hogy írjak a SZESZ-ről (félreértések elkerülése végett: Szegedi Egyetemi Színház), ráadásul azt sem tudom, lehet-e már története egy öt éve működő — pontosabban a hatodik évadában járó — amatőr színházi társulatnak… Bizonyos értelemben persze lehet, sőt: van; a kérdés inkább az: egy kialakulóban lévő műhely szempontjából milyen jelentőséggel bír a mögöttünk hagyott öt és fél évad? Kell-e erről egyáltalán ilyen hamar beszélni, s főleg az együttes vezetőjének, aki természetszerűleg nem tudja/tudhatja objektíven szemlélni az eddig megtett utat… No, ezek a kételyeim. Ezért inkább áttekintést adnék — írásos dokumentumok alapján — arról: kik vagyunk, merre tartunk…

     …annyi bizonyos e rövid idő után is: Szegeden (Szegednek?) kell ilyen. Egész egyszerűen ez volt a motiváció, azzal együtt, hogy színházat akartam játszani korombeliekkel.

     A Szegedi Egyetemi Színház 2003 őszén alakult azzal a céllal, hogy — értékes és nem utolsó sorban sikeres produkciók létrehozása esetén —, az eddigi hagyományokra (Paál Isti, Samu Attila, Balog József, Czeizel Gábor, Kormos Tibor) épülő, de új értéket is létrehozni tudó együttessé váljon; egy olyan városban, amelyben harmincezer diák tanul… Szegeden nagy hagyományai voltak az egyetemi színjátszásnak, fesztiváloknak — már a Szentgyörgyi Albert patronálta Egyetemi Színpadtól kezdve (ifj. Horváth István-féle csoport) —, s most közel húszéves hiányt pótolt az együttes újjáalakulása. A közel 40 fős társulat tagjai nagyrészt egyetemisták és főiskolások. Jelenlegi játszóhelyünk idén: az Alsóvárosi Kultúrház (Szeged, Rákóczi u. 1.). Eddigi előadásainknak szép számmal volt sajtóvisszhangja. Nyaranta a megye és az ország kisebb-nagyobb településein számos meghívásnak teszünk eleget. A SZESZ tanévenként/évadonként egy új produkció létrehozását vállalja. Az előadásokat folyamatosan műsoron tartja, így néhány év alatt kialakulhat egy ún. kisrepertoár-rendszer, amelyet így nem csak egy „generáció” láthat. A SZESZ társulatának állandó tagjai is vannak, de tanévenként tart meghallgatásokat. A SZESZ igyekszik kísérletezni — mely a tagok életkorából természetszerűleg következik —: izgalmas, lendületes, fiatalos előadásokat létrehozva — elsősorban (kortárs) magyar szerzőktől. Számunkra az a legfontosabb, hogy a középiskolás és egyetemista korosztály színházszerető közönséggé váljon. A bemutatandó darabok elsősorban a 18-25 éves korú, egyetemista nézőket célozzák meg, de természetesen a város szélesebb közönségének érdeklődésére is számítunk. Célunk, hogy bővítsük a város színházi kínálatát; a Szegedi Nemzeti Színház és a Pinceszínház előadásai mellett hozzuk létre produkcióinkat, s igazi színházi csemegékkel szolgáljunk a Közönségnek.

     Először két-háromszereplős darabokat kerestem, mert úgy gondoltam, 2-3 emberrel kellene elkezdeni dolgozni. 4-5 napot töltöttem a Somogyi-könyvtárban, a dráma-polcoknál, de nem találtam azt, amire azt mondtam volna: igen, ez az, ezt kellene létrehozni! Hazamentem, néztem az otthoni könyveket, levettem egy antológiát, felütöttem Gyurkó László: Szerelmem, Elektra című tragédiájánál, és megtörtént a csoda. Nem tudtam letenni azt a művet.

     Az előadás a ’70-es évek gondolati színházát képviselte. Nagyon sokszor felmerült bennünk a kérdés, amikor készült és később is, hogy szükség volt-e erre? Azt vettük észre, hogy nagyon nagy szükség volt rá, megfogta az embereket ez az előadás, olyannyira, hogy később a Pinceszínházban felújítottuk a darabot.

     Elhatároztam tehát, hogy megrendezem. Semmiféle színházcsinálói, szervezési, rendezői tapasztalat nem volt mögöttem, pusztán — ha szabad ilyet mondani — játékosi múltamra hivatkozhattam. Elkezdtem szervezni, gépelni, felkérni a szereplőket, műszaki munkatársakat, akik nagy örömmel és kedvvel vállalták a munkát, s jöttek. Került a képbe zeneszerző is, Németh Sándor személyében. Ez a kilenc ember szinte alig ismerte egymást. Már a felkérésekkor elmondtam a lehetőségeket, a perspektívát: hogy honnan indulunk, aztán lassan-lassan elkezdhetünk működni, mint fiatalok színháza. Ehhez persze először le kell tenni valamit az asztalra: a siker, a fény és a ragyogás nem jön könnyen, illetve nagyon könnyen jön (és megy), de én nem ezt az utat szeretném járni. Szövetségeseket szerettem volna magam mellett tudni. Szóval se pénz, se paripa, se fegyver. Azt is elmondtam: fontos, hogy fokozatosan építsük föl ezt a társulatot, ezt a színház-féle valamit. Fokozatosság (vigyázat: kulcsszó!), ez a folyamatosság biztosítéka. És egy amatőr együttesnél talán a legfontosabb szempont, hogy akiknek nem a színház az első az életében, azok is érezzék: szükség van rájuk; hogy jól érezzék magukat az együttesben. Ezt nem lehet professzionális szempontok alapján mérni. Ez a titka.

     Közhely: zavaros korban élünk. Felesleges fecsegésnek tűnik beszélni színészetikáról, munkaszeretetről, fegyelemről, becsületről, bajtársiasságról, alázatról: ezek a szavak jelentésüket vesztették. Mi, huszonévesek, mégis megpróbáltunk tisztán látni a gondolati színház eszközével; az Emberről, generációnkról beszélni. Hitet adni egymásnak, a Közönségnek, hogy mindannyian felelősek vagyunk az Előadásért. Sutaságaink kikerülhetetlenek — kezdők, amatőrök vagyunk. Amely szó azt jelenti: szeretjük csinálni azt, amit csinálunk. „Nem vagyunk az út végén. A formálódás évei ezek.” — fogalmazott Isti valahol, a ’60-as években. Számunkra a színház: az együttlét öröme. A siker pedig: a Közönség visszajelzése, reakciója. Paál Istiék idejében még másról szólt a színház. Meghatározóbb volt a szerepe és sokkal inkább vérre ment. Manapság a színházban csalni is lehet: a hamis hang nem lepleződik le olyan könnyen, mint a zenében. 2003. szeptember 26-án bemutattuk a Szerelmem, Elektrát. Gyurkó László, Kossuth-díjas író, a darab szerzője is látta a produkciót. Rengeteg kritikát kaptunk: a hivatásos szegedi színháztól (színházbarátoktól, „színházközeliektől”), színházcsinálóktól, stúdióból, vagyis a szakemberektől többnyire rossz kritikát. A 19 előadás azonban kellemes meglepetés volt — egyenesen ámultam: a nézők arcát figyelve. Ebben az abszolút színházellenes, színházidegen korban, ez az előadás hatott az emberekre, felfigyeltek rá, nem sajnáltak időt, energiát és lejöttek a TÁK-ba (Tamási Áron Klub, a Boldogasszony sugárúton), akkori játszóhelyünkre. És ez az Elektrásoknak köszönhető, a gondolati színház eszközeinek, a szó erejének. Az akkori előadásban Egisztoszt alakító Boncz Ádám azóta már a szegedi Nemzeti deszkáin bizonyít, Kincses Kornélia pedig nagyszerűen formálta meg Elektrát. Óriási élmény volt — szerintem nemcsak nekem — egy élő klasszikussal, színházalapítóval való találkozás is. Később felmerült a kérdés: hogyan tovább? Mit lehetne játszani? Világossá vált: tudatosan fel kell építeni a társulatot, el kellene kezdeni megtanulni a színpadi nyelvet, tréningezni, képezni magunkat, és akkor arra gondoltam, hogy kezdjük a legelején. Másrészt a társulat belső igénye is volt, hogy legyen folytatás. Örömszínházat csináljunk, együttjátszást, együttkomédiázást, vérbő humorral. Elővettünk hát egy komédiát, a Karnyónét — Németh Sándor fülbemászó dallamaival. „Könnyű” műfaj, és ezen a darabon keresztül meg lehet tanulni egy csomó mindent a színházról és a színpadról. Csak az volt a probléma, hogy a Karnyóné már 10 szereplős, tehát kellettek még emberek hozzá. Itt jön a második nagy élményem, Tóth Gáborral (Karnyóné szerepét alakította) való találkozásom. Jött velem szemben a folyosón, és azt mondtam: ő Karnyóné. Ekkor támadt az az ötlet, amely voltaképp nem is az én ötletem, hanem színházi szokás, hogy játssza fiú Karnyóné szerepét, a férjet pedig lány (Csorba Kata), a fiukat pedig szintén lány (Csonka Veronika). Így bővült a társulat létszáma hat főről tízre. A Karnyóné szériája nagyon nehezen indult (2004 márciusában mutattuk be), nem vette igazán a közönség, nem nevettek ott, ahol mi azt gondoltuk, hogy fognak. Nagyon megijedtem, hogy megbukott az előadás. Egy idő után viszont egyre fölkapottabb lett a csapat, sok-sok felkérést kaptunk a nyárra. Derekegyházától Kistelekig, turnészerűen játszottuk a Karnyónét mint vásári komédiát. Közben pedig meghívtak minket a Művészetek Völgyébe, mert akkor, 2004 nyarán Szeged volt a Völgyvendég. Ott találta meg az előadás önmagát. Szakadó esőben építettük fel a deszkaszínpadunkat. Aztán a kezdés előtt néhány perccel kisütött a nap, összejött 250 ember, hogy honnan, azt nem tudom, de a kétévestől a kilencvenévesig mindenki. Olyan szinten őrjöngött a közönség, hogy nem hittem el, hogy az a Karnyóné megy a színpadon, amit én rendeztem. A szabadtéren találta meg önmagát az előadás. Ősztől a TÁK-ban játszottuk tovább, sok változtatással.

     Csokonai darabja az igényes, szórakoztató színházat képviseli: a diákszínjátszás, s a commedia dell’arte legnemesebb hagyományainak felelevenítésével bevallott célunk volt a diákosan könnyed komédiázás, a darab bohózatszerű feldolgozása, hogy a nézőtéren a nevetéstől szem ne maradjon szárazon! Karnyónémnak, Tóth Gábornak sikerült is ezt megvalósítania társaival együtt. Közönségsiker. Kapolcson (Pulán) áttörés.

     És még egy fontos dolog az első évadhoz: útnak indítottuk a SZESZ hírmondót, az Aperitifet. Az Aperitif — a SZESZ Hírmondója, mint címe is sugallja, „étvágygerjesztő” a SZESZ előadásaihoz: tulajdonképpen műsorfüzetként funkcionál, szerkesztője: Varró Sándor. A 2003/2004-es évadban két bemutatója volt a SZESZ-nek: a Szerelmem, Elektra és a Karnyóné. A Tanárképző Főiskola (volt játszóhelyünk) főbejárata fölött e három szó olvasható: „Hass, alkoss, gyarapíts”. Ezen leszünk! Gondoltuk naivan. Ugyanakkor az első évad bebizonyította (nézőnek, alkotónak: is-is): működőképes lehet a kezdeményezés. Az igazi próbatétel azonban csak most következett, hiszen három-négy év, míg elmondható, létezik egy új társulat Szegeden.

     A második évadtól — s azóta is — az elmélyült műhelymunkáé, szakmai fejlődésé a terep, a minél színvonalasabb előadások létrehozása érdekében. Próbáltam ehhez olyan munkatársakat keresni, akiknek minden este számít. S a paletta is bővült: irodalmi estekkel, vitaműsorokkal. Az új évad — a második — mottója: megújulás. Persze régen rossz, ha egy (amatőr) színház nem tud évadról évadra (hónapról hónapra, estéről estére…) megújulni. A SZESZ esetében mégis adekvát ez a kifejezés. Történt ugyanis a 2004-es év utolsó játszónapja — azaz december 9-e — előestéjén, hogy felhívtak telefonon. Közölték velem: a Karnyóné előadása másnap este elmarad. Hogy miért? Választ azóta sem kapott a Szegedi Egyetemi Színház társulata. Sem főiskolai, sem egyetemi szinten. Másnap este mégis felment a függöny. Megtartottuk a Karnyóné 16. előadását. A Pinceszínház befogadott minket. A TÁK és a SZESZ együttműködése véget ért; új játszóhelyünk 2005 januárjától a Pinceszínház. Ezért (is) kezdtük az évet (2005) az Elektrával (a felújításban 3 új szereplővel: Bánvölgyi Tamás, Szívós László, Kürtös Petra), hisz aktuálisabb volt, mint valaha: vita a hatalomról és a (művészi) szabadságról. A Karnyóné  25 előadást ért meg a második évadban.

     Az Egy szerelem három éjszakája című művet ugyanabban a kötetben találtam, mint amelyben az Elektrát. Ehhez a darabhoz már több mint húsz szereplő kellett. Ez az első magyar musical, legendás bemutatója volt a Petőfi Színházban ’61-ben. De ez nagyon nagy ugrás volt a Karnyónéhoz képest.

     Másfél éves előkészítő munka, több mint négy hónapos próbaidőszak után, a harmadik évad nyitányaként, 2005. szeptember 23-án mutattuk be az Egy szerelem három éjszakáját. Hubay Miklós, Kossuth-díjas drámaíró, a mű egyik szerzője is eljött a bemutatóra. 2006 tavaszán újra meghívtak minket a pécsi fesztiválra. Aranyminősítést kapott a társulat, elhoztuk a Zenekari-díjat és a Legjobb párosfőszerep-díját is. Árkosi Árpád rendező, a zsűri egyik tagja az értékelésében azt mondta: „Szeged végre elkezdett ismét nagyon erőteljes színházi jeleket kibocsátani.” Az előadás nagy szakmai- és közönségsikert aratott. Sokan kérdezték tőlem: miért választottam ezt; mit mondhat a mai fiatalságnak ez a darab? Szerintem aki a darab (szövegének) hatása alá kerül, annak egyértelmű a válasz.

     Egy generáció a saját gyászszertartására gyülekezik, s a nézőtéren ülők is részesei e búcsúztatásnak… Egy ismertetésben nevezik így a darabot: „egy generáció lírai rekviemje”. Nagyon pesszimistán szemlélem a generációmat: a tettvágyat fojtja el bennünk ez a közönyös, semleges kor. Az Ember-pár képileg szürreális, siralmas pusztulása a művészet, a kultúra végét jelenti, s a fiatalság erejének, a megújulás erejének elvesztését, az ifjúság tehetetlenségét. Negatív kicsengésű tehát az előadás vége: nem jönnek, nem kellenek újak? A kinyílás évei számunkra keserves, sietős önmegvalósítási küzdelembe némely esetben karrierizmusba csapnak át. A határainkat mi magunk sem tudjuk, de e küzdelemben megkeseredünk, belefásulunk, elszürkülünk. Cselekvéseink, tetteink kifulladnak; vákuum keletkezik körülöttünk: a darabban elvész az üzenet, a tartalom, s elvész a feladó és a vevő is. „S halott-e már a perdülő szirom, ha hullni kezd? Vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?” — írja Radnóti. Lemondásunk motívuma: a „világot megváltani akarás” alapállásából való kiábrándulásunk. Talán a hitünket még nem veszítettük el…a legjobb „én”-ünkben… — a szertartás végén üresen maradt a ravatal. Hátha…

     Majd jött a már jól ismert kérdés: hogyan tovább? Mi legyen a következő darab? Sajnos sokan elmentek a társulatból, mert végeztek a tanodában, illetve az egyetemen. Szétszéledt a csapat. Ősszel meghirdettem egy válogatást, 2006 szeptemberében elkezdtük a tréningeket, az év vége felé nekiláttunk a Kell egy csapatnak. A Mándy Iván regényének (A pálya szélén) és Sándor Pál filmjének (Régi idők focija) felhasználásával, színházi önéletrajz és végrendelet alcímet viselő előadást 2007 márciusában mutattuk be a Bálint Sándor Művelődési Házban, s az új évadban ismét műsorra tűztük. Minarik Ede mosodás igazában csak szenvedélyének, a labdarúgásnak él, az üzlet számára tulajdonképpen mellékfoglalkozás. Hivatása: a Csabagyöngye SC futballcsapat, amelyet ő hozott létre, s amelynek megmaradásáért naponta meg kell küzdenie. Mivel nincs pénze, arra kényszerül, hogy legjobb játékosait eladja. Ilyen problémák miatt végül is nem tudja felhozni az „Első Ligába” a csapatot, hiszen nem állja a versenyt a tehetős mecénásokkal, akik a konkurensek mögött állnak. Utolsó, nagy csalódása, hogy kapusát, Vallayt is „elcsábítják” tőle; ekkor már a végrehajtók felvonulása sem zavarja. Minarik végül otthagyja az egészet… A groteszk látásmódú történet tanulsága: „kell egy csapat”, az újrakezdés, az együttes munka jelképe. A rendhagyó előadás a közönség és a játszók viszonyát is vizsgálta: az előadás során a nézőtéren ülők, mint szurkolótábor vettek részt a produkcióban… emellett a film kifejezőeszközeit próbáltuk átültetni színpadra. Mindig úgy ültek be a nézők, hogy ez egy nagyon édes, aranyos, de amatőr előadás lesz, fiatalok, lelkesek, szeretik a színházat, és úgy mentek ki, hogy ez több mint amatőr. Nyilván nem profi, de több mint amatőr. Ez a kettősség a lényeg! Ez az előadásunk is több szakmai elismerést kapott: 2008-ban Alkotói-díjas lett, Pécsett.

     Az ötödik évad ötödik bemutatója a Könyvtáros kisasszonyok és dr. K.H.G.-k — irodalomhoz közeli est c. produkció volt. A 2008-as költészet napjára készült összeállításunkat továbbra is műsoron tartjuk az idei évadban. Baka István, Darvasi László, Juhász Gyula, Katona Judit, Kocsis Gábor, Nagy László, Örkény István, Petőfi Sándor, Simai Mihály, Szív Ernő, Tandori Dezső, Weöres Sándor segítségével igazi csemege az irodalom kedvelőinek, Chopin zenei világával fűszerezve. Az írás öröméről, a versről, az olvasás szeretetéről: irodalomról, s könyvtárról. Végső soron: életről, szerelemről, elmúlásról — vagyis a „nagy” témákról. S persze e lángelmék humorát is megpróbáljuk megmutatni. Az elsősorban ebben az évben évfordulós költők-írók művei közül nyújtunk át egy csokrot, ötven perc erejéig, s az összeállítás külön érdekessége, hogy közülük sokan szegedi kötődésűek. A stúdiótér különösen alkalmas arra, hogy közel hozza a nézőkhöz a költészet, a líra intimitását, éppen ezért körülbelül egy osztály fér el a nézőtéren… Ajánljuk felső tagozatos általános iskolásoknak, középiskolásoknak — rendhagyó irodalomóra keretében is.

     Nem tudok azzal egyetérteni, ha azt állítják színházigazgatók: erre meg erre van igény, és azt kell kiszolgálni. Az igényt nekünk, alkotóknak kell megteremtenünk. Ha mi arra teremtjük meg az igényt, hogy a kereskedelmi csatornák mosópor-reklámjait nézze a néző, akkor azt fogja nézni, mert nem kap mást. Én próbálok minél igényesebb lenni és több aspektusból szólni a közönséghez. Jó azt látni, hogy az előadásainkra betérő nézőknek csillog a szeme… A SZESZ titka talán a közvetlenség, az emberközeliség.

     A társulat támogatója a JGYPK Felnőttképzési Intézet vezetője: dr. T. Molnár Gizella tanárnő, neki nagyon sokat köszönhetünk, mert próbahelytől kezdve az anyagiakig, mindennel támogat. Talán lát bennünk fantáziát… Némi támogatást kapunk a Kulturális Irodától is: Tajti Gabrielláéktól. Rajtuk kívül a Balog József vezette MASZK Egyesület segíti, támogatja még az előadásaink létrehozását. Nem hiszem, hogy csak anyagi okokra vezethető vissza, hogy itt Szegeden, egy ilyen nagy hagyományú egyetemi városban nincs önálló egyetemi színház. Az egyetemi szimfonikusok és az énekkar is csak vergődik, mert nagyon kevés pénzt kapnak. A színház, a mi színházunk amúgy nagyon olcsó, nagyon kevés pénzt kell(ene) be(le)fektetni. Nyilván nem anyagi, hanem kulturális hozama van.

     Hogy mennyire változtak 2003 óta a célok? Az Elektra olvasópróbáján azt mondtam mindenkinek: nézzétek, ez még nem egy társulat (nevünk se volt még…), itt van egy darab, bemutatjuk, majd meglátjuk, hogyan fogadják a nézők! Azt mondtam, 5-6 év, amíg elkezdenek rólunk beszélni az emberek a városban, a megyében vagy a régióban. Ez 3 év alatt megtörtént. Az, amire 5-6 évet számoltam, 3 év alatt bejött. Azt érzékelem, hogy minden előadással mentünk előre, egyre jobbak és „nézhetőbbek” a produkciók. Ugyanakkor a sikert szinten tartani sokkal nehezebb, mint elérni. Ez a következő 5 év feladata, kihívása… És egy személyes megjegyzés így, a vége felé: nagyon jó a szereplők szemébe nézni az előadások előtt, látni a tiszta, józan tekinteteket, hogy szívvel-lélekkel mindent beleadnak.

     Az együttes szakmai céljai között szerepel, hogy egyfajta laza társulásból rendszeresen működő alkotóműhellyé váljon. Ehhez nagyon sok időre, rendszerességre és nem utolsósorban megfelelő anyagi támogatásra, állandó játszóhelyre van szükség! Az előadások létrehozása rendszeres műhelymunkát igényel. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy hetente többször tartunk tréninget, illetve próbákat székhelyünkön. Rövidtávú céljaink között szerepel továbbra is a helyi közönségbázis megteremtése és megfelelő anyagi támogatás biztosítása, mely a rendszeres működés feltétele! A társulat műszaki felszerelésének — világosítás, hangosítás, egyéb technikai eszközök — biztosítása ebben az évadban még kölcsönzés útján valósul meg, de nem titkolt célunk az is, hogy saját műszaki felszerelése legyen az együttesnek, mely nagyban megkönnyítené a szakmai munkát. Tervezzük a különböző fesztiválokon való részvételt és szakmai megmérettetéseket. Számunkra az a legfontosabb, hogy a középiskolás és egyetemista korosztály színházszerető közönséggé váljon — kortársaik előadásait látva.

     A Szegedi Egyetemi Színház az elmúlt évadban ünnepelte fennállásának 5. évfordulóját. Ebből az alkalomból 2008 nyarán nagyszabású gálaestet rendeztünk, melynek díszvendége Hubay Miklós volt.

     Véleményem szerint a SZESZ mára fontos szereplőjévé vált Szeged művészeti életének, s a fiatalok színházi nevelésében, vagy színházra nevelésében is — nemcsak a közönség szempontjából, hanem közösségteremtő erejével is — oroszlánrészt vállal. Ebből a szempontból összekötő kapocs: „láncszem” a Bábszínház, a Szegedi Nemzeti Színház, illetve a Szabadtéri, a Pinceszínház és a szegedi alternatív színházi világ (MASZK Egyesület, Focus Műhely) között. Civil, „alulról jövő” kezdeményezésről van tehát szó, mely önerőből jött létre, s tartja fenn magát. Úgy tűnik emellett, hogy a Szegedi Tudományegyetemmel idén sikerül szorosabbra fűzni az eddigi együttműködést.

     Az öt év során több mint ötven tehetséges fiatal fordult meg nálunk, akik közül néhányan már professzionális társulatok tagjai.

     Az eltelt idő számomra bizonyíték: szükség van ránk, s egyúttal mintát is adunk. Remélem, hosszú távon partner lesz ebben a „szerette város” vezetése, civil szervezetei és az üzleti szféra képviselői…

 

EDDIGI BEMUTATÓINK, EREDMÉNYEINK: 2003. szeptember 26.: Gyurkó László: Szerelmem, Elektra — tragédia; 19 előadás

 

2004. március 26.: Csokonai Vitéz Mihály: Karnyóné 2004 nyara: nagy sikerrel mutatkoztunk be a „Kapolcsi Művészetek Völgyében”, Pulán 2005. Pécsi V. Országos Egyetemi és Főiskolai Színjátszó Fesztivál, Junior-díj 2005. szeptember 23. Hubay MiklósVas István—Ránki György: Egy szerelem három éjszakája — zenés tragédia; 30 előadás2006. pécsi VI. Országos Egyetemi és Főiskolai Színjátszó Fesztivál, (Országos Szín-Játékos Szövetség) „Arany”-minősítésű együttes; Legjobb szerelmespár-alakítás, páros főszerep díja; Zenekari fesztiváldíj

 

2007. március 9.: Kell egy csapat Sándor Pál és Mándy Iván művei alapján, színházi önéletrajz és végrendelet; 16 előadás

 

2008. április 10.: Könyvtáros kisasszonyok és Dr. K.H.G.-k — irodalomhoz közeli est; 9 előadás

 

2008. Pécsi VII. Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztivál, Alkotói Fesztiváldíj (Kell egy csapat)2008. október 15.: Kell egy csapat a 125 éves Szegedi Nemzeti Színház színpadán 2008. október 18.: 10. Kaleidoszkóp Versfesztivál, budapesti Merlin–Nemzetközi Színház (Országos Szín-Játékos Szövetség) „Ezüst”-minősítésű együttes (Könyvtáros kisasszonyok és Dr. K.H.G.-k)

 

ELÉRHETŐSÉGEINK: HONLAP: www.szesztarsulat.hu E-MAIL: info@szesztarsulat.hu; szeszinhaz@freemail.hu SZÉKHELYÜNK: 6725 Szeged, Földmíves u. 27. TELEFON/FAX; MOBIL: 06-62-643-470; 06-20-266-76-40