Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kalász István

Mert az

Ha öltözik, feje fölé emelve két kezecskéjét a trikónak, lábacskáját szépen a harisnyának, cipőnek tartja. Ha mennek valahová, parkba, vásárolni, előadásra, koncertre, szépen fogja a felajánlott felnőttkezet – egy darabig. Aztán mindent és mindenkit hátrahagyva, öntudatosan elindul – a másik irányba.

Folyton megy.
Ha zenét vagy énekszót hall is, menés közben tapsol, ringatja a felső testét – táncol. Imádja a koncerteket, a zeneszót, a hangszerek közül a hegedű a kedvence, de nem veti meg Kinga mandolinját sem, hiszen milyen jó is tekergetni a nyakán azokat a kiálló bizgentyűket. Igaz, utána már nem szól olyan tisztán, nade.


Szeret segíteni, mindenben. Az egyébként öt perc alatt letudható ágyazás így majd’ fél órába telik, de nem számít. A teregetésnél is  – szereti kirázni a ruhákat, ahogy nagymamától látta, igaz, néha a földön is meg-meghúzza, hiszen nagy apa pólója, s kicsi a gyerek, de, a szándéka a fontos, s az nagyon az. A padlóról a kiömlött teát, tejet is feltörli – az első kezébe eső textildarabbal, legyen az konyharuha, cipő tisztítására szolgáló darabrongy, vagy holmi nemesebb ruhadarab, netán anya kedvenc csipkekombinéja. Apáról is letisztogatja a ráhapcizott pépet – elkéri a már előre elkészített papírtörlőt, hiszen evés sohasincs általában teliszájas hapci nélkül, s szépen, kis kezével utána simogatva törli le apa arcáról, szakálláról, ingéről a maradványokat.


Szereti, ha mondókáznak, dalolnak.  Vannak kedvencei – a Csip-csip csókát hallja meg bárhol, már csippenti is az egyik kézfejecskét, s forgatva vállát, derekát, táncol. Az összes höcögtetős játék is szeretett, hiszen térden huppanni, dőlni jobbra, balra, előre, hátra az az igazi, s a csiklandozósak is milyen jók – göndöröket kacag, miközben gombócodik, s ha szünetel kis időre a játék, várja s öözve követeli a folytatást.


Szeruszt ad a férfiaknak, puszit dob a nőknek, s mindenkinek sziát int – csuklóból lobog ilyenkor a kicsi kézfejecske.


Tizenhárom könyvét naponta lapozza, olvassa, egyiket sem hagyja ki  – virágokat, játékokat, madarakat mutogat, s az állatokat is, bár még mindegyik, legyen az kecske vagy kakadu, vaouvaou.


Tyotyó, dzááááhhhh, vaouvaouu, kettőőőő, agggyál, apa, anya, mama, baba öö-öö-öö kedvencszavakkal mindent el tud mesélni, s mesél is, nagyon szeret mesélni, mutatja is, hogyan találkozott a vaouvaouval, hogyan hagyta a bácsi, hogy megsimogassa, s sikongat, amikor eszébe jut az élmény ismét.

Ha a karácsonyfáról kérdezik, széles mosoly ül ki arcára, orrocskáját ráncolja s kicsit fel is húzza, úgy nevet, szerette nagyon a fát, este attól köszönt el utoljára, reggel azt is fel kellett kelteni, ha már ő felébredt, kapcsolni fel az égőket rögvest, pizsamában állni  meg előtte, s pirosra tapsolni a kicsi tenyereket, hogy szinte fájtak, incselkedni a díszekkel, mozgatni mikulást, angyalkát, pörgetni az üveggömböket, szúratni ujjacskát a tüskékkel, tátott szájal, elbűvölten nézni, ha csillagszóró is gyúlt, s nem hagyni, hogy a felnőttek elfeledjék, mi is a kegyelem, hiszen mi más volna, nézni egy gyermek arcát, ahogy a karácsonyfájára tekint, s ahogy mindenkit bevon öözve, kezüket megfogva, összeütögetve, mutatva, tapsolásba, táncolásba, amit addig nem szabad senkinek sem abbahagynia, amíg csak bírja szusszal.


Tündérmanónak becézik.
Mert az – nem?