Spanyolnátha művészeti folyóirat

Juhász Ferenc

Babits! Babits!

„Édes az otthon.” Mert édes az otthon! Kereskedelmi iskolás koromban, még a Horthy-korszakban egy bátor, szikla-merész, okos irodalom-tankönyvből kellett megtanulnunk a verseket. A tankönyvben Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Áprily Lajos, Kassák, József Attila volt a vers-szereplő. Gondolják csak el, Barátaim! Akkor, 1943-ban! Nekem Babits Mihály verse jutott, az Édes az otthon című. Könnyű dolgom volt, mert már akkor is úgy szálltam Babits Mihály költészetével fölfelé, a tündérállomány tiszta magasba, mint a légörvény-levegőtoronyban gyűrűzve, keringve, suhogva egyre följebb emelkedő vitorlázó-repülőgép. Szívem szárnyait kifeszítve-kimerevítve boldog, szabad, hatalmas emelkedésben. Hiszen kívülről tudtam Babits Mihály minden versét. Újdonság már nem volt a feladat, de gyönyörűség. Hiszen az egyik legszebb magyar verset kaptam kívülről-elmondásra feladatul. Különben is már tizenkét éves koromtól Babits Mihály szellemének és erkölcsi szigorának mágneses terében éltem, a Szent Gravitációban, működésének szépsége, gyötrelme, győzelme, kínja, jajgatása és imája magára szívta, ráragasztotta létemet dicsőséges szellemtalajára. Minden könyvét olvastam: regényeit, novelláit, verseit, esszéit, tanulmányait, irodalomtörténetét, kritikáit, lepke-szárnytöve-mézcsöppédes önvallomásait. Ő aranyozta be Dantéval agyamat. Az ő fényes, oltáriszentség-tiszta, fehér liliomkehely-szép, édes, édes, édes mustostök-illatú, fölvágott torokvér-bugyogású, az ólomgömb-sugárzástól kopasz vigyor-csillagú költészete és összművészete volt iránytűje ifjú szívemnek. Mert ő volt az iránymutatás mágnes-ihletű tűje, az irány-erő bizalma, a tájékoztatás és tájékozódás bizonyos tudása. „Láttam Párizst, nem láttam Baranyát”, írta Jankovich Ferenc egy szép versében. Bár tudom, nem jó helyen idézem a szégyenkező és szorongó sorokat, ha Tolna megyében vagyunk. A szomszéd virágzásban, a szomszéd őszben, a szomszéd télben, mégis mondhassam ön-magyarázatul. Mert láttam Móricz Zsigmondot, de nem láttam Babits Mihályt. Móriczcal beszéltem is, de Babits akkor már halott volt. A halottal most már csak a Kerepesi temetőben beszélhetek. Ott fekszik csontvázuk egymás mellett: a két világlét-fenntartó ősoszlop.
Babits Mihály versei úgy vannak beleágyazódva a szívembe, mint a darázsfej kitinszív-nyergébe a kazettás-prizmás dombhalom látó-szita csönd: a darázsszemek, létem teleültetve verseivel, mint vas-gyűrűfoglalat piros, vagy kék, vagy sárga, vagy zöld gyémántkövekkel, sugárzó, égő gyémántrögökkel.
Tizenöt éves koromban megvettem, nem éppen virágoskerti szelíd illatozásban, de a terrorban, a háborúban nagy szent könyvét: Az európai irodalom történetét. Az lett az én otthonom. Az édes otthon. Bár tudtam visszafogott és szemérmes ingként összegombolt hiány-takaró fegyelmét: tőle tanultam mindent. Ebből a csodálatos, gyönyörű, szentséges könyvből. Egyik Bibliámból.
Igen: Édes az otthon. Babitsban nőttem megszülhetővé, mint a csikóhal-hím borostyán-hegedű hasában a kristály-pontosvessző halcsikó-gyermek. Pedig nekem is volt édesanyám. Az én otthonom az a nádfödeles kis faluszéli, tóparti vályogház volt, amiben felnőttem. Én is szerettem a konyhaablakból nézni a vad és vak hózuhogást, nekem is vörös mellkassal, vörös rózsahővel izzott a vaskályha télen, én is szerettem a sublótot, szekrényt, a szüleim nászajándéka kárpit szentképet, a hét tőrrel átdöfött-szívű Szűz Máriát a szobafalon, hokedlit, az ősz mustostök-szagát, a római szőlőprés vascsőréből csurgó mustot, a kukoricafosztást. Az édes otthont! És eggyé-olvadt, összenőtt szívemben az édes vályogház-otthon és a Szent Könyv. Hát hol laktam én, hol nőttem férfivá? Bennük, bennük, bennük!