Spanyolnátha művészeti folyóirat

Hegedűs Mária

Párizsi naplóPárizsi naplóPárizsi napló

Párizsi napló

2008. november 15. szombat

Tegnap nagyon fáradtan értem haza, s ez a fáradtság totális: szellemi és fizikai volt, együtt. Párizsban voltam egész nap.
     Ősz van: gyönyörű a város. Most egy esőisten tekintetében tündököl: szemerkél, ködöl, szitál. Gyakran fúj a szél a tenger felől, idegen világok illatát, titkát sodorja, szórja szét. Oly sokan és sokféleképpen dicsérték már Párizst: nincs okom és erő ezekkel versenyezni: helyette megpróbálom összerakni, összeragasztani az én saját Párizs-víziómat.

Ha Palaiseau-ból elindulok a gyorsvonattal, húsz perc alatt érek be a Saint Mishel térre. A metróból feljőve a kávézó teraszára érkezem, ahol most a rossz időben is sokan üldögélnek és kávéznak: fűtik az utcát. Hatalmas gázrózsák ontják a meleget, az éppen csak eső elől védelmet nyújtó műnyag sátorral védett teraszon. A panorámát semmi nem akadályozza, biztosan csak engem zavar ez a hangulatot rontó műnyag sátor. Egyébként gyakorlatilag, mint nyáron, ott ülhetsz a járókelő között, és gyönyörködhetsz a hídra és a térre nyíló panorámában. A Saint Mishel hídon, fényképezés, bámészkodás közben rögzítem az első és legfontosabb kellemes csalódást: kicsi a tér, apró a híd, gömbölyűk a szögletes háztömbök sarkai, olaszosan keskenyek a térrő nyíló utcácskák, és hihetetlenül változatosak, gazdag díszítésűk a házakon végigfutó kovácsoltvas erkélyek. Átmegyek a hídon, megcsodálom a székesegyházat: kívül, belül, lent, fönt: de nincs annyi idő, hogy mint konstrukcióban, valójában elmerüljek az építmény átélésében. Átmegyek a hídon és a városháza előtti térre érek, majd a Rivoli utcán — nemcsak a valódi térkép segít, de itt van vezetőnek André Breton és Bakucz József is — megyek egyenesen és balra feltűnik előttem a Szent Jakab-torony. Ezt a teret például pontosan így képzeltem el Bakucz és Breton leírása alapján. Csak az én képzeletemben egy kicsit több volt a tér, távolabb voltak a háztömbök. Sajnos nem jutok a torony közvetlen közelébe, mert munkagépekkel dolgoznak az épület körül. A fényképezőgépem lencséjéből veszem közelebbről szemügyre: és látom az apró és nagyobb köpőszörnyeket. Köszönök a griffnek, integetek az oroszlánnak, a griff csapkodja a szárnyát, sólyomként kezemre repülne, az oroszlán kölcsönkérné a griff szárnyait, és kölcsönadná békésen dörmögő bőgését: teljes a káosz. Most olyan szögből látom, ahonnan vérző agancsként mered az égre a torony: káprázatos. Alig tudok elszabadulni, hiszen a fejemben folyton felhangzik a Bakucz-vers zarándoklata.
     Kis kerülővel a mészárosok temploma és egy óriás fejszobor mellett megérkezem a Pompidou Központhoz. Impozáns a tér. A homlokzaton művészi plakát, amely hirdeti, hogy a plakát műfajában is lehet nagyszerű, méltósággal telit alkotni. Természetesen láttam már képről ezt az épületet is, engem nem vonzanak a külsőleg extravagánsan modern épületek, üvegpaloták, csodatornyok. Ezt is csupán megbámulom, szerintem ronda, tele mindenféle csőszerkezettel, a Borsodi Vegyi Kombinátot juttatja eszembe. A földszinten kezdem, megcsodálom a könyvtárat, aztán az állandó modern kiállítással folytatom. A kívülről rondának minősített csőváz belülről praktikus és kellemes, a panoráma pedig lélegzetelállító, még így, ködben is. Minden szinten megállok, bár a fotózásnak semmi értelme a köd miatt, de a párizsi háztetők gyönyörűséges látványa mélyen beívódik az emlékezetembe. Az állandó modern kiállításon a legtöbb helyen lehet fotózni. Kiválasztom az engem megtaláló képeket. Egy üvegcsontvázat, egy szívmaszkot, egy talpat. Hatalmas területet járok be. Rövid pihenő után, de még nem fáradtan indulok a futurizmushoz. Hajdan, egy éve talán a dadát nem láthattam, csak olvastam róla, s ki hitte volna, hogy most itt leszek? Itt már nem lehet fotózni. Elismerőn állapítom meg magamban: igen, a belső terek ebben az épületben valóban modernek, célszerűek, és méltóak az épület hírnevéhez. Ha galéria, akkor valóban ilyen belső terek kellenek. Lehet elszigetelni és egybeépíteni. A termekben közvetlenül megtapasztalhatod a képek élményét, nem látványos a védelem, olykor kényelmesen megpihenhetünk. A kiállítás nyitánya egy Bracqe- és egy Picasso-kép: mindkettő egy álló női aktot ábrázol, közismertek, külön-külön én is láttam már. A kubizmus kezdeti korszaka. A baloldali akt Bracqe-é, férfitestű alak, és bodorított, dús hajú, nőies arc. A jobb oldalon Picassóé, nőies test, de lapos, kockaszerű, telt idomok, férfias, arctalan, kopasz, már-már kockaszerű férfifejjel: gyönyörűek, így együtt. Meghallgatom Marinetti kiáltványát. A következő teremben találkozom Duchamp sakkozójával, kávédarálójával és Picabia hatalmas szerelem-konstrukcióival. Nem szabad ezekről beszélni: most még nem. És ebbe a terembe még többször visszatérek. A kiállításokat a legfelső szinten fejezem be. Rettenetesen fáradt vagyok. Leülök az üvegablak mögött, és velem szemben, szinte karnyújtásnyira ül az ablakban a Szent Jakab-torony. Órákig így ülök csendben: legalábbis nekem óráknak tűik az a félóra talán…

(Közben érkeznek hozzám néhányan a galériába, beszélgetünk, megkérek mindenkit, hogy írjon a vendégfüzetembe, franciául. Egy idős néni határozottan elzárkózik ez elől, azt mondja, hogy azért nem, mert majd kitépem a füzetből az aláírását, és hamisításra fogom felhasználni.) Délben nagy napsütés volt, elmentem fotózni a várost. Délután beállított hozzám egy nagyon kedves helybéli hölgy — Fransois a neve —, aki ott volt a kiállításom megnyitóján. Kapott tőlem a verstekercsből egy darabot, mint ahogy szinte mindenki. Titokzatosan átadott egy szépen összetekert és összekötött irat/lap-csomagot, és közölte, hogy ez ajándék tőle, nekem, nézzem meg. Kibontottam és nagy megdöbbenéssel láttam, hogy hazavitte az én tekercsemet és otthon a kertben, mindenféle szituációban lefényképezte. Hiába, ha hatással van valami, az ragályos is egyben, olyan mint a bolondéria…délután van, írtam a regényemet, teáztam. Járt nálam Loredana, az olasz mozaikkészítőlány, a galéria egyik művészeti vezetőe. Udvariasan megkérdezte, mit láttam tegnap Párizsban. Tovább érdeklődött, kiket szeretek, kikhez vonzódom, milyen múzeumokat akarok még a következő napokban megnézni. Mondtam neki, hogy nem szerzőhöz ragaszkodom, nincsenek kiválasztottjaim, én inkább kivételes képekkel szoktam találkozni, függetlenül attól, hogy ezek mennyire ismertek, vagy hogy ki készítette őket. De még nagyon keveset láttam Párizsból. Angolul beszélünk, ő sokkal jobban, mint én, de megértjük egymást.
     Sötétedés után is maradok még, ilyenkor az utcáról sokan megcsodálják a kiállítást, ha nem is jönnek be, de kint megállnak és nézelődnek: szeretem ezt a panorámás szituációt, szívesen maradok hát hét-nyolc óráig.

 

 

[lap]
2008. november 21. péntek

 

Tegnap a galériában kezdtem a napot. A terv az volt, hogy Kati napokon belül érkezik, mint tolmács, és még előtte Olivier is visszatér Magyarországról. Reggel Mishel szólt, hogy Olivier megérkezett, együtt ebédelünk, és megbeszéljük a további programot. Eleve úgy volt, hogy Félixhez csak akkor megyünk, amikor van tolmács, mert komoly, szakmai beszélgetések tört angolsággal nem igazán folytathatók: ebben mind egyetértettünk. Időközben folyamatosan leveleztünk. A megnyitó után Jean-Pierre Limborg, a zenész megköszönte Olivier-nek a nagyszerű estét, a kiállítást és a vacsorát, és meghívott bennünket a stúdiójába, ahol készíthetnénk együtt hangfelvételt a verseimről. Tegnap délelőtt Kati küldött levelet, hogy kora délután érkezik, három körül az Orly reptérre, és onnan egyenesen Jean-Pierre-hez megyünk felvételt készíteni. Ő nagyon éhes lesz, mert egyből a munkahelyéről indul, ezért vegyek neki kaját, valami szendvicsfélét. A további programot nem tudja, valószínűleg megyünk Félixhez. Letöltöttem, és kinyomtattam a verseket (Évek óta tart ez a nyár, összes), hogy legyen időm egy kicsit gyakorolni.  Ennek a gyakorlásnak különös eredménye lett. Sokszor olvasgattam már a verseket, és tudatosan is azt szerettem volna elérni, hogy az egyes opuszok legyenek önállóak, de azért összefüggés is legyen közöttük: egyiktől a másikig lebegjenek, valahogy úgy, mint amikor egyik énekhangtól eljutunk egy másikig. Nem sok zeneelméletet tanultam, de azt biztosan tudom, hogy nem a kottafejeket énekeljük, amikor énekelünk, hanem a két jelölt hang közötti különbséget. Ezt az illúziót szerettem volna elérni: egyik verstől a másikig. De azt sosem ellenőriztem még, hogy ez mennyire sikerült, hiszen csak részleteket olvastak fel belőle a tanítványaim, sem idő, sem alkalom nem volt ahhoz igazán, hogy egyvégtében felolvassam. Most viszont ez lett a feladat. Miközben gyakoroltam és olvasgattam az egymás utáni darabokat, arra kellett rájönnöm, hogy felolvasás közben egybeszerkeszthető az egész mű. Ezt pedig az teszi lehetővé, hogy minden versecske vége egy cselekvéssel zárul, és minden vers kezdete egy szituációval kezdődik. Így a verszáró cselekvés szituációjává válik a versindítás. Ez azt jelenti, hogy egyetlen műként olvasható fel, adható elő az ötvenhat kártyavers. Ezt gyakoroltam a galériában délelőtt, majd egy kicsit hamarabb bezártam, és elmentem Katinak szendvicset venni.
     Visszafelé a kapuban találkoztam Olivier-rel, aki éppen értem indult, hogy ebédelni hívjon. Az ebéd friss salátával és borral kezdődött. Főételként finom báránysült következett párolt rízzsel. Olivier beszélt magyarországi útjáról, az Angyal utcai lakásáról, az ügyintézések, a lakás berendezésének gondjairól. Elmondta, hogy volt Barcikán, találkozott az alpolgármester asszonnyal. Májusra tervezik az ő szobrának avatását, ahová ő az egész családját, húsz főt fog magával hozni Magyarországra. (Szerintem ebben az alig egyesztendős Maxim unokája is benne van.) Együtt örültünk a fejleményeknek, de legfőképpen annak, hogy Kati hamarosan megérkezik, megyünk Jean-Pierre-hez, és sokkal könnyebben fogunk beszélgetni. A főételt a most már általam is megszokott sajtok követték, amelyek között most először volt olasz parmezán: nagyon szerettem. Olivier saját pincéjéből választott kitűnő vörös bort, amely csak fokozta a várakozást és az izgalmat, amelyet a felvétel miatt éreztem. Az ebédet desszert zárta, amit én kihagytam, helyette kávét kértem.
     A hosszúra nyúlt ebéd után sietnünk kellett, mert Kati a tervezettnél hamarabb indult és érkezett. Elköszöntünk Misheltől és indultunk. Olivier elmondta, hogy azért megyünk rögtön Jean-Pierre-hez, mert ő Orly mellett lakik egy kerekes székeseknek tervezett lakótelepen. Katit úgy szedtük össze a reptéren, hogy kint várt bennünket, átugrált holmi vaskorlátokon, és mivel minden parkoló tele volt, egy másodpercnyi megállás közben szállt be az autóba. Az akció sikerült, és hamarosan odaérkeztünk a megadott címre. Jean-Pierre egy kellemesen berendezett garzonban él, amelyhez egy kis kert is tartozik. Szobája jelentős részét a stúdió tölti be. A falakon műalkotások, az ablak hatalmas, nem is ablak, hanem kertre nyíló tolóajtó. A berendezés egyszerű: egy étkezőasztal, egy dívány, néhány vendégszék. Bár kerekes székes, de úgy fogad bennünket, hogy ő szervírozza a teát, a süteményt, otthonosan, ügyesen mozog, csak mi akadályozzuk néha azzal, hogy az útjában állunk meg. Lassan oldódik a hangulat, átadom az ajándékomat, egy terméslevélre írott tárgykölteményt, amelynek nagyon örül. Ennek kapcsán felidézzük a kiállítás megnyitóját, az ott elhangzott performanszt, amely annyira érzékenyen érintette Jean-Pierre-t, hogy kitalálta ezt a délutánt. Szóba kerül a nyelvek zeneisége, csak úgy általában, majd a magyar nyelv szépsége. A tea finom. Eközben a képzőművészetre terelődik a beszélgetés. Megtudjuk, hogy Jean-Pierre édesanyja jó nevű festőművész, aki a nehéz körülmények ellenére még el is adja munkáit, és ezért sokat dolgozik. Türelmes házigazdánkat tovább faggatjuk a falakon látható művekről. Megcsodáljuk a stúdió berendezését, a hatalmas monitorrendszerhez kapcsolt zongorát, a keverőpultot, a mikrofoncsodákat. Oliviertől megtudtam, még mielőtt ide jöttünk volna, hogy nem csak zeneszerzőként jegyzik Jean-Pierre nevét, hanem ő az, aki Cendrars Transzszibéria című modern, avantgárd művét neves francia színészek előadásában akusztikus irodalmi anyagként hangszerelte. Ilyen előzmények után, kellőképpen megilletődve elkezdjük a mikrofonpróbát, megtörténik a hang beállítása, és lélekben felkészülök arra, hogy egyvégtében fölmondjam a kártyaverseimet. Ezeknek egy részével Olivier is megismerkedett a fordítás során, Kati pedig az alkotás folyamatát is figyelemmel kísérhette, hiszen barátomként gyakran elsőként olvassa, látja munkáimat. Mondtam, mondtam a verseket vég nélkül, úgy álltam, hogy nem láthattam a keverőpult mögött Jean-Pierre arcát. Az utolsó versek előtt kevéssel kifogytam az erőből, éreztem, hogy ezen a szinten, hibátlanul már nem tudom befejezni, ezért leálltam. A csend még egy másodpercig tartott, aztán izgatottan magyarázott Olivier és Jean-Pierre egymásnak valamit franciául. Majd Kati fordított. Valamennyien lenyűgözve hallgatták az előadást. Olivier és Kati nem értette, hogy mért nem darabonként mondtam a verset? Jean-Pierre pedig azt magyarázta, hogy annyira lenyűgözte az előadás, hogy bár a mikrofon nem olyan minőségben vette a hangot, ahogyan ő azt szerette volna, mégsem volt képes megállítani, mert azt szentségtörésnek tartotta volna. Elmeséltem, hogy délelőtt, gyakorlás közben mit fedeztem föl, és ennek tudatában már nem tartom lehetségesnek földarabolni a verseket. Rövid pihenő és teázás után újabb mikrofonpróba következett, majd megismételtük a felvételt. Mire elkészültünk, nagyon elfáradtam. Ezután Jean-Pierre bemutatót tartott nekünk abból, hogy mi minden hangalakítást lehet elkövetni a felvett hanganyaggal. Megbeszéltük, hogy készít egy tiszta felvételt, amelyet még hazaindulás előtt megkaphatok tőle cédén. Majd fölhatalmazom arra, hogy a nála maradt hanganyagot „csak” zenei nyersanyagként kezelve olyan zenét komponáljon belőle, amilyet ő szeretne. Sötétedett, kora este volt, mire elindultunk. Az úton hazafelé arról beszélgettünk, hogy mi legyen a holnap délelőtti program. Délután Párizsban élő magyar barátaim látogatnak el a kiállításra (Papp Tibor és Zsuzsa), akiket Olivier ebédre is meghívott. Én ugyan nagyon sok mindent nem láttam még, de nehéz volt valami olyasmit választani, ami egy délelőttbe belefér, és mindegyikőnknek egyaránt izgalmas. Ezért arra gondoltam, hogy megkérem Olivier-t, mutassa meg: mi az, ami az ő Párizsa, mi az, amit szerinte nekünk feltétlenül látni kell. Ő azt válaszolta, hogy akkor holnap délelőtt három teret fogunk megnézni. Otthon, amíg nem kezdődött a vacsora, a kandalló tüze előtt teáztunk és beszélgettünk. Később még Katival kettesben is folytattuk az élmények kicserélését késő éjszakáig.