Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szolcsányi Ákos

Az első vég


Vállamon egy barátom köpenye.
Ruhám a porban. Tehát meztelen voltam.
Izzadok. Tudnám, mi történt.
Valamit megtettem. Most, íze a körtét,
minősít mindeneknek.
Az ész, mint egy Úrnak kedves
királyság asszonyait, kíván
házába mindent ---

De csak a szemtanúk meséi.
Hogy az elsőt megölettem,
féltek, talán örültek
is: „A király megint a régi”,
s a történetek végül egybeestek.
A címét különösen szerették:
„Dávid táncol az Úr előtt” ---

Este végre kérdőre vonhatsz.
Ügyetlen voltam, megalázott,
mindenki helyett, mert mindenki az.
Annál jobb, hogy mindenki látott.
Csak délután voltál férfi.
Embert öltem, ezzel mentesz,
táncért, és neked nyugalom, hogy
ilyen soha többé nem lesz.




Klimax


Ha egyetlen arcé is:
tompa világosság.
Leszállópályáké, ködlámpáké,
csak magát mutatja meg.
A képernyőn egy ajtó, ami
mögül kibombázták a házat:
kulcs a szemöldökfán, az ott
lakó gyerekek eljátszhatják
a kintet és a bennt,
betörőt, udvarlót,
a haditudósító hangja
a nevetéssel küszködött,
de azt motyogtam a tévének,
egyre megy, hányadik zánkai
nyár után lett a küszöb
egyetlen iránya az át, apám
ördöglakatát megoldatlan
örökölte fiunk és lányunk,
örömén túl a zsíros tányérok
között összegabalyodott
villák adatnak, ne karcolják
egymást olyan elviselhetetlen
zajjal, ne görbüljön el
a gyönge alumínium.