Spanyolnátha művészeti folyóirat

Máté Anett

Fotóalbum

AlmacsutkávalÁtváltozásAz első 2 évAz etesi tónálDombtetőrőlEgy jól sikerült meccs utánFürdőzés porban, szeretetbenJúliusKukoricák és barackokLegelészveMagas égMárciusMászó

Etes

Mint egy pohár vízbe dobott hasonlat, úgy oldódik az ember egy átlagos etesi udvar átlagos nyolcvanezer szál füvén. Nyár van, pezseg a lét. Pezseg a tyúkok nyakán végig (laza kotkodácsolás), pezseg a meg-meginduló fuvallatban, az utcából valahonnan rántott hús és uborkasaláta illatát hozza a szél. Végigpezseg az utcán is, ráragad a fűrészhangra, és a hang-illat-hang kombináció lassan hozzám ér. Nem Budán lakni, délben füvön feküdni, az a világnézet. Lassan elhelyezkedem a falumban. Nem tör, nem kényelmetlen. Ugyan nem simul második bőrként rám, de szeretem.
Én minden évszakban szívesen gondolok a nyárra. Nyáron is. Ahogyan a lombok megszűrik a fényt, két fotoszintetizálás közt épp átfér egy gyerekkori emlék. A forró szurok a talpon, az esti bicajozás, na meg a szerelmek, ≥7 év.
Diszkrét és szinte észrevehetetlen az átmenet, de a szénaboglyák és az Életveszélyes Helyek aztán valahogy átváltoznak ismerős épületekké, családi házakká. Utcasorrá, településrésszé. Ég és föld távolsága megfeleződik, és mégis, ha felnőttként ugrasz le ugyanarról a tetőről, nagyobb eséllyel töröd ki a nyakad. Ez jó egyébként, faluban felnőni, változatos lehetőségeid vannak a nyakkitörésre. Padlásról háttal leesés, gőtés-piócás patakban játszadozás, biciklizés éjjel lámpa nélkül, korcsolyázás alig befagyott nádas tavon. Ehhez képest a felnőttek lehetőségei a társas szórakozást tekintve jóval redukáltabbnak tűnnek.
Egy budapesti barátom szerint egyébként sokat dobna a kis falvakon, ha nyitnának valami nem hétköznapi helyet a jól bevált, de lassan unalmassá váló kocsmák mellé. Etesnek jót tenne például egy leszbikus bár, mondja, amolyan posztmodern fonó, a kukoricafosztás és egyben a családtörténetek továbbhagyományozásának huszonegyedik századi színtere.
Véleményem szerint a Marit, a Bajnokot és a Csikóst egyik nem képviselői sem cserélnék semmiért: hosszú évek óta rendíthetetlen és közkedvelt színterei a megfáradt lélek és test üdítésének (hideg kóla) — több-kevesebb sikerrel persze, de ez már a műfaj sajátossága. Másrészt nem mondom, zavarba jönnék, ha lábamhoz térdepelne egy-egy etesi bokor, és mégis, sok minden összeköt a faluval. Etes tudja a nevem, és én is ismerem az övéit, Hencse, Guba-hegy, Dutkos. Mindezt árnyalja egy kis palócos szín, nem feltűnő, de fontos, mint egy leheletnyi smink, amelyet észre sem vesz az ember, de üdíti az összképet. Vonzóvá teszi a tekéntetet.
A falumra gondolást persze belengi a nagyszülők sparheltjének melege, a húsos tulipánok illata a kertben, és nem felejthető az útpor és a focipálya, a kéknefelejcs virágzika nagypapám előadásában. Ma már a kábeltévé és az internet is hozzátartozik persze. Ahogy Pópa Böstyi, Borka mamó, Nagy Szeg és Kis Szeg is. Mindegy, hogy régi vagy nem régi az emlék.
Meg-meglebbennek a levelek, húsz és harmincöt közt az elnyújtott kooooot-koot-kot már evidencia, hozzátartozik a falu akusztikai bázisához. Álomba ringató természetes otthonosság ez. Délutánra-estére, mikor már nyúlnak az árnyékok, összegyűlik egy törülközőnyi gondolat. Az utolsó talán a szeptemberi ég, oldalt nyitott, még épp befér nap is. Alatta én az almacsutkámmal, akárhány évesen, mert ez változatlan. Ezt hozza az ősz. Néha fogom valakinek a kezét közben, néha csak a színes leveleket nézegetem. Gyűjtögetek, aztán elteszem télire, s ezt csinálom tavasszal is, amikor ráhajtom a fejem a gyümölcsfák illatára.
Jó érzés lapítani Etes füveit. Szeretem, akár az udvarunkban, akár a dombtetőn. Ha erre jársz, ideülhetsz egy kis időre a helyemre, a Nagy Fa tövébe. Egy bizonyos szögből látszik a mi házunk is. Aztán elüldögélhetsz valamelyik büfé udvarán egy sör mellett, arra gondolva, hogy milyen lett volna mondjuk itt, ebben a nógrádi faluban felnőni.