Spanyolnátha művészeti folyóirat

(Nincs semmi hősies...)

Rutinos látogató vagy, vén betolakodó, ravasz és szívós baktérium az új világ testében, melyben nagyjából soha senki nincs otthon, ezért általában nem zavar, hogy kedvenc kávézód egy bevásárlóközpont kellős (inkább kelletlen) közepén van — elsősorban világhíres hosszúkávéjuk miatt jársz oda —, most azonban kimondottan bosszant. Amúgy, ha őszinte akarsz lenni (miért is ne), kijelentheted, egy ideje másfelé is kacsingatsz. Hűtlenkedsz, igen, talán egyre fontosabb a kisközeg, a kisvendéglő, a kiskocsma, a kiskávézó, és mivel itt is, ott is adnak jó kávét (ha nem is a legjobbat), a levegő, a lég(tér) szüksége egyre erősebb, egyre követelőbb. Hogy aztán a ruhádon, a hajadban, az orrodban, a szádban, mindenhol meglegyen, rajtad, benned legyen, hogy vágni lehessen körülötted a vastag szövetet. Persze lehet, hogy csak túl sokat olvastál az úgynevezett kávéházakról, idősülők nosztalgiázása tömte tele az ereidet, de lehet, hogy jogos és valós, sőt, aktuális a benned buzgó igény. Most viszont megint itt ülsz, és bár érzed, egyre kevésbé érdekel ez a hosszúkávézós enmagad, azért ismét körbenézel, körbehallgatsz, visszazökkensz mindabba, amiből: nyamvadt pech, hogy az úgynevezett aulában az úgynevezett szépségipar jónéhány képviselője divatbemutatóval egybekötött zajos káoszt rendez, te meg nem tudsz menekülni. (Szereted ezt a szót, igaz? Menekülni — magadtól legfeljebb, mással kapcsolatban miért is jutott eszedbe, hiszen amíg van döntési lehetőséged, menekülnöd sem kell talán és a többi.)
Nem tudsz menekülni. Hiszen ha nagyon akartál volna, már érkezésedkor döntesz, kifordulsz az épületből, és megiszod máshol — ez a máshol a lényeg, ő a kulcs — aktuális kávédat. De te inkább úgy döntöttél, bevállalod, miért is ne, hálistennek nem túl gyakoriak az ilyes alkalmak, üsse kő, gondoltad, még mosolyogtál is hozzá, harapsz egy nagyot a bigszitilájfból, na. Ez tehát a szépség napja, hehe.
A szépség napja, hehe. Dübörög a pofátlanul jellegtelen, dübörgő gépzene, a közönség rengeteg, a férfiak jöttek a modellcsajokat nézni, ú, a nők jöttek a modellcsajokat nézni, ű, mindenki boldog, mindenki szép, mindenki jobban van mindenkinél, mindenki önfeledt.
Mindenki önfeledt. Muszáj, hogy így legyen, különben semmi értelme egy plázának, a test bazilikái éhesek az oltárok kirakatai előtt vonuló nyájra, kell a hús színe és illata, kell a test örökkévalóságának illúziója.
A test örökkévalóságának illúziója. Az agresszív dühöngéstől érteni véled, a te békéd, a te nyugalmad hamis és értéktelen, mert láthatod, a kinevezett szépség örömünnepében nem-résztvenni egyenlő a kitaszítottsággal, és ebben, sajnos, nincs semmi hősies. Hülye vagy, ha magadat többnek, értékesebbnek képzeled, mivel csupáncsak nem vagy kompetens. Nem ítélhetsz, ha valami ennyire, így működik, annak oka és célja van. Ha maradni akarsz a hosszúkávé külön hideg tejjelnél, ám maradj, a többi nem rajtad múlik. Nem tehetsz semmit, ne is akarj, nem a te dolgod.
Nem a te dolgod. Kortyolgass, nézelődj — közben pedig mély meghatottsággal hallgasd a barbibabák plasztikai sebésztől távozóban elmormolt hálaimáját. Esetleg térdelj le. De mindenképpen gyönyörködj bennük.