Spanyolnátha művészeti folyóirat

Rapai Ágnes

Fotóalbum

AutóvalAutóvalCsaládi portréFűbenülveSiópartonOzora, 2001Tera néni

Ozora

Belecsimpaszkodtam Tera néni szoknyájába, és örjöngve visítoztam, hogy nem mehet el nélkülem Ozorára.
— De muszáj elmennie, mert Maris szörnyű bajban van! Nem gyereknek való dolog az! — szólt anyám, de nem volt mit tenni, nem várakoztathatták meg Ácsot, apu gépkocsivezetőjét, aki szótlanul ácsorgott vagy öt perce az előszobában.
— Ígérd meg, hogy rendesen fogsz viselkedni.
— Megígérem — mondtam bőgve, amikor végre beraktak a Volga hátsó ülésére.

Tera néni Márta nővérem születése után került hozzánk. Mivel anyu hónapokig nem tudott lábra állni, apu úgy döntött, hoz egy parasztasszonyt Pestre, aki majd gondoskodik a családról. Tera néni csak két dolgot szabott feltételül: 1. Főzni ne kelljen. 2. Úgy szólítsák, hogy Maga. Ehhez képest tizennégy évig főzött, mosott, takarított a családra.

Tera néni emlékének ajánlottam Örök mondóka című versemet. Mert férje az első világháborúban halt meg, fia pedig a másodikban.

— Pirike! Én jobb költő vagyok, mint Petőfi! — mondta anyámnak, mikor elfogyott a kajapénz.
De sokszor hallottuk Mártával ezt a mondatot!

Tera néni úriasszony volt. Minden helyzetben tudta — vajon minden ozorai ilyen? — hogyan kell viselkednie. Például: anyunak kínos kérdést sosem tett fel, pedig valószínűleg sejtette, hogy nem a bombázás alatt halt meg minden rokona. Mielőtt bement a szobájába, mindig kopogott. És diplomatikusan válaszolgatott a kérdéseimre.

— Maga szerint van isten?
— Hát, aranyom, lehet hogy van, de én még sose láttam!
— Akkor nincs?
— Nem tudom, aranyom. Én nem láttam.

"Ki az a Tera néni? A nagymamád? Igen. Akkor mért hívod Tera néninek? Csak."

Nyaranta elutaztunk Ozorára, ahol minden tetszett, a fürdés a Sió csatornában, a meztélláb rohangálás az ozorai gyerekekkel, a meszelt szoba illata, a kemence, az örökké forróságot lehellő nyári konyha, a kiskacsák, a tyúkok, Kossuth Lajos képe a falon, a napok kiszámítható ritmusa. De mindenekelőtt az a fajta szabadság, amelyet a Pannónia utcától a Szent István parkig tartó pesti terület nem tudott megadni. Ozorán olyan érzésem volt, hogy bármeddig elmehetek.

Iskolás lettem! Első napon mindenkit leteszteltek osztálytársaim:
— Te milyen vagy?
— Én katolikus.
— Én református.
— Én evangélikus.
Meg voltam lőve. Este berontottam szüleim hálószobájába, és felelősségre vontam őket. Mért nem mondtátok meg, én milyen vagyok? Mert egyik katolikus, másik református, én meg semmit se tudtam mondani! Most tessék nekem megmondani!
— Te ateista vagy! — így az én bölcs apám.
Ezt a tényt aztán büszkén bejelentettem másnap. S éreztem, be vagyok fogadva a közösségbe.

— Tudod, aranyom, a Puszták népe a legjobb könyv a világon. És mindenkit ismerek, aki szerepel benne, hisz én is azon a pusztán születtem, mint Illyés Gyula! Most akkor fölveszem a réklit, meg a pruszlikot is, mámeg hova lett a tutyim? Itt van ni ! Nélküle, bizony nem tudok kimenni, aranyom, a konyhába, hogy kakaót hozzak neked!

Megérkeztünk Ozorára. Kiszálltunk az autóból a porig égett ház előtt. Tera néni lánya gyilkos indulattal azt ordibálta, hogy senki más nem lehetett, csak a szomszéd, igen, az gyújtotta fel a házát. Nem is tudom, mennyi ideig álltam a feketén füstölgő rom előtt, mennyi ideig hallgattam Maris szűnni nem akaró jajveszékelését. Nem ellenkeztem, amikor Ács bácsi megfogta a kezemet, hogy akkor most már indulunk vissza, Pestre. Szégyelltem volna sírni, csak hallgattam, mint a felnőttek.