Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szabó Palócz Attila

Kívánságköd

A keleti télszéllel érkeztem, a sárga úton, s nem beszélek sokat. Kívánsággal jöttem, ölnyivel, s még több öleléssel. Tündeségem anyasággal párosul — így baj már nem, rosszból csak jó lehet, mert az anyák csodákra képesek. Hogy, ahogy eddig, tanuljon s csocsózzon sokat, hogy ne törjön több kéz, szív, hogy próbálja ki a magas sarkút, mert, ugye, kaland is kell, hogy főiskola vagy egyetem várja, barátok, bulik, hogy találja meg a kék pipacsokat, élete párfelét, tudja meg milyen, ha ő főzi a borsófőzeléket szeretteinek, érezze hogy belőlerészgyermekkéz cirógatja, öleli nyakát, élje át, milyen, ha már hozzá bújnak, amikor ő a biztonság, tapsoljon, táncoljon naphosszat vele, tanítsa csip-csip csókára, ecpecre, dagasszanak pizzát, gyurmázzák együtt a tésztát autóvá, babává, legyen liszthavas a konyha, nevessenek sokat, hogy oldjon kékítőt az ég vizében a most még barna frufru, sokunokás legyen, ezernyi palacsintát, fánkot, csörögét süssön, égessen cukrot, főzzön lekvárt, s hogy torncipőben mondja a mesék százait. Legyen szépanya — adja meg neki az ég. Ezt kívánom, mintha a magaménak. Szívből, öleléssel.

 

*  *  *

Köd előttem, köd mögöttem, a télszél még itt, a tavaszszél még odább, emezt kergetném, de marad, amaz már cirógathatna, de úgy elszaladt — nyakában a lába, sosem érek a nyomába.

Ahogy a betegségnek sem.

Csak színeváltozását követem a bőrön, hol lila, mint születésénél, nem a betegségről beszélek, hol pios pöttyös — ernélküli a pirosságom egy ideje már, nem erre visz a kéz, az ész.