Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szentjánosi Csaba

Fotóalbum

Édesanyámmal és nővéremmelÉdeapám a présház előttÉn, a legkisebbLambi a kapával, én Nagy Lászlóval

Esztergályhorváti

Az út Zalaapáti felől visz, mint a szülőcsatorna útja — már a templom fejét látni. A falu: dombos szívfalu. Itt nyaraltunk nővéremmel éveken keresztül Nagyszüleinknél. Édesapám (Langstadler Kálmán) vitt le szülőfalujába a Volgával, ami befolyt az udvarra.
Emlékszem kutyámra: „Miaz"-ra, szeme két égitestére, ahogy a Mindenségből figyelt. A sült krumplira, amit Nagymamám hagyott az asztalon minden reggel, hogy gyomrunk el ne tévedjen az éhség tájain, míg ment „fönek" a hegyre. A hegy — a Kis-Balatonig ellátni onnan, a völgyben a szárító üzem hat tartálya, mint az oxigénpalackok, amiket hátára vett a föld, mielőtt az ég vizébe merült volna.
A faluból a hegyre vezető út — krisztusi út, a fák árnyékkeresztjét vittük hátunkon. A présház, ahol a sántító székek kikukucskáltak a földszintes ablakon. A szőlő, ahol a kapa nyelve már lábukat nyalta. Emlékszem a csókolódzó virágokra, a fej nélkül sétáló árnyékokra, a viharra, ami szélkezével fejte a felhők tőgyéből az esőt, s a villám ostorát csattogtatta körülöttünk. Futottunk a hegyről le a temető mellett, talán gyorsabban, mint halottaink az örökkévalóságba. Nagymamám mindig vitte virágait, mint csókjait, oda. Néztem Nagypapám nevét, a betűk gyökereit, ahogy befonták őt. Mikor ott voltunk, mindig az időben kirándultunk. Akkoriban étellel, várakozással tudtunk még üzenni egymásnak. Emlékszem az udvar hasán a kút köldökére — a kútgyűrűvel eljegyezte az ember magát a vízzel. A szekerek lassú táncára, amivel megkerülték a falut — mindig fölkéredzkedtem rájuk. Ez volt az igazi vidámpark, mindenre felültünk: fára, lóra, szénára, hordóra...
Nem csak mi, a falu is játszott velünk, eldugta a fák közé a fiókákat, a patakba a halakat, hogy találjuk meg őket. A házak felcsúszott vakolatszoknyája alá nyúlt a föld vízkeze. Az udvaron a kakas uralkodott, fejére nőtt a korona, hogy ha billegett is, nem esett le. A tyúkok, mint grófnők, állandóan vájkáltak az udvar életében.
Az eke, mint egy konzervnyitó, mindig fölnyitotta nekem a földet. Nem egyszerűen csak egy falu, az ország testén egy atom — de benne őseim története.

Milyen távoli már mindez, de az emlék a múltba merülve — fölnyomja az éveket. Esztergály még most is lélegzik, vár, most látom a hasonulást: a domb — mint nagymamám háta, lehajol az útra. A por púderja még most is ott van a föld arcán. Az ég menhelyén mindenféle szakadozott felhők, még most is jönnek lökdösve egymást. A házak már új ablakszemüveggel vizsgálnak, de az emlékek tovább szaporodnak és minden kis zúgot elöntenek. Süt a Nap, Vulcanus műhelyében vagyok, szívem kalapálja a betűket...