Spanyolnátha művészeti folyóirat

Czinki Ferenc

Saját kézbe

B.Écs, kérlek, találkozzunk. Amióta elmentél, és nem beszélsz velem, se éjjelem, se nappalom — de ez még hagyján, azóta se családi pótlék, se szocpol; se IMF-hitel ennek a szerencsétlen országnak. Persze, ha te nem vagy, akkor minek is a pótlék meg a szocpol, pláne fészekrakás. (Az előbb egyébként önkéntelenül is — persze teljes véletlenségből — azt írtam, hogy csalási pótlék, ez az aljas helyesírás-ellenőrző az ilyesmit meg nyilván nem javítja.) Ezzel nem megbántani akartalak, ami volt, elmúlt, de tudod, mi megy itthon.

     B.Écs, drága, azért voltak szép napjaink. Úgy elhívnálak ide magunkhoz egy kávéra, ugyan mostanában csak nescafé van, vizet forralni is keveset merünk egyszerre. Emlékszel a régi kotyogósra? Na, hát az teljesen el van tömítődve; az rendben, hogy szétvertük a kágéestét, de hogy azóta nem lehet ezekhez gumigyűrűt kapni, na azért az se normális. Mi lett itt, drága B.Écs, nézz körül. De én azért emlékszem még az előző este bekészített kávékra, hogy másnap reggel csak alágyújtani kelljen, aztán már lehessen kimenni a verandára, a lichthófra, elérni a váltást Hegyeshalomnál, nem lemaradni békekölcsönről, kárpótlási jegyről, ingyen üdülésről, vagy csak menni bele a napba, dolgozni, gyarapodni és gyarapítani, vagy hétvégén kockás pléd, bodzaszörp, ribizliszüret a hátsó kertben, last minute.

     Volt, hogy így éltünk, B.Écs, bár elfelejteni is könnyű lenne.

     Rendben, te szerencsésebb családba születtél, mondjuk úgy, az utca megfelelő oldalára, nálatok mindenki büszkén helyezte a csekkeket a kisasztalra, összeggel fölfelé, és aki először járt arra, gyorsan magával vitte és befizette, mi meg otthon mindig a fűszerek közé dugdoztuk őket, élével, ne is lássuk, aztán ha már a második, harmadik felszólítás is megérkezett, akkor fizettünk csak — ami nálad van, az maradjon is meg neked, ameddig lehet. De talán köztünk is éppen ez volt a baj, B.Écs.

     Emlékszem, hogy egy temetésen találkoztunk először, soha életemben nem láttam még akkora temetést. Szinte féltem. Akkor érettségiztem, és pszichológushoz is jártam. Iszonyú tömeg volt, alig bírtalak követni, ahogy furakodtál előre, nyári ruha és már papucs, meleg volt, én meg mintha mindenki más izzadságát is magamba szívtam volna. Loholtam, B.Écs, nincs erre jobb szó. És mintha minden szónok rólad beszélt volna, és minden kamera téged vett volna. Hát miért lenne meglepetés az, hogy végül megfogtam a kezed. És kapaszkodtam. Évekig.

     Aztán csak rohantunk, el — gyakorta egymás elől és egymás mellett. Jártunk közértbe, kisboltba, nagyobb boltba, végül sorban álltunk a hipermarketben, a nyomtatványboltban forintos füzeteket vettünk, válogattunk fűszernövényeket, soha el nem vetett, vagy magukra hagyott magvakat. Rohantunk munkába, hivatalba, iskolát cserélni és iskolát választani, az oklevélből diploma lett, a diplomából — nyelvvizsga híján — semmi. Jártunk Párizsban, hogy az majd felnyitja a szemünket, aztán meg azért, hogy az majd megment. Tenyésztettünk gilisztát, selyemhernyót, neveltünk sertést, gyöngytyúkot, szürkemarhát, rackajuhot, gyűjtöttünk nyúllábakat. Nyúztunk és nyúzattunk. A benti étkészletből kinti lett, a vendégből barát. A barátból családtag. Volt tengerimalacunk, fehéregerünk, papagájunk — aztán se kutyánk, se macskánk. Senkinek. Volt hitelünk, amit kölcsönből törlesztettünk, jártunk kórházba, szemüvegesek lettünk, aztán letettük azt is, építettünk lugast, futattunk növényeket, festettünk és kereteztünk — kiszíneztük a történetünk. Aztán lekerítettünk, először csak drótkerítés, aztán nád fedte azt is, miközben irigykedve néztük a szomszéd kőkerítését. Termés, kő. Hiába. Jártunk terápiára, ultrahangra, levilágítottak és lemásoltak minket, hittünk az agykontrollban, az infralámpában, aztán a bioptronban, hittünk a négy évszakban, a hivatásban és a lógásban. A munka előtti kávéban. Szerkesztőségekbe jártunk és lestük, hogy megjelentünk-e. Olvastuk magunkat. Szöveggé lett a napirendünk. Hitellé az örökségünk. És persze szerettünk is, szenvedélyesen: a kéknyelűt, Petrit, Lengyelt, gimnazistákat és családanyákat, városokat, Pécset, Krakkót, a Lépcső és a Rác utcát, pártokat, mozgalmakat, folyóiratokat meg a pacalt. És a tavaszi Balatont. És még mennyi mindent gyűlöltünk ugyanilyen nagy szeretettel. És mennyit emlékeztünk, miközben valójában történt.

     De aztán soha, soha azóta egy olyan temetés. Mennyi minden történt utána. Mennyi megbocsátható és megbocsáthatatlan.

 

Hívj,

B.Artók