Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kunt Balázs

V. Álság

(Két öregúr találkozott egy őszies hangulatú kávézóban. Az egyikük határozottabban idősebb, magas, nyugodt, arisztokrata alkat, higgadt tekintettel. A másik görnyedten csontos, kopaszodó, félénk eleganciával feszülő öltönyben. Régi ismerősökként köszöntötték egymást. Közös vonásuk volt a gondterhelt arckifejezés, melyet a rutinos üdvözlési formulák nem tudtak feloldani. Lerítt, hogy súlyos dologról kell beszélniük. Álljon alább a talán legérdekesebb részlet.)

 

B. Écs: Nem is tudom, mikor láttam utoljára. Talán egy karácsony este, azt hiszem. Egy férfi szemében, aki családja körében ült. A teljesen tönkrement család körében. Utolsó fillérjeit erre az estére tartogatta, bár azt tudni kell, hogy nem a pénz tette tönkre őket. Rásegített, az tény. De valahol legbent, ahol az a jó lakott, ami helyrehozhatott volna mindent, ott volt üresség. Ott lakott valójában V. Álság.

Ahogy roppantak a kemény csomagolópapírok, önfeledt mosolyok olvadtak bele a gyertyafénybe. És a férfi hitte, ebben a percben szentül hitte, hogy ez a család megmenthető. Sőt, ő fogja megmenteni. Az egész éves veszekedések összessége, a hidegség, ami összefagyasztotta és ezáltal összetartotta a családot, most halkan, csöpögve kuporodott és semmisült meg a fényben, ami egy percig az emberekből áradt. A férfi nem tudhatta, hogy a következő percet újra a fagy és V. Álság uralja. Röppent egy kéz, borult egy gyertya. És röppent egy másik kéz.

 

B. Artók: Én más formában láttam. K. Odály barátommal össze-összejárunk, és míg S.Trauss zenél, mi (ritka, remek hobbi) a jövőt fürkésszük. És láttuk V. Álságot. Azon szempár gazdája a sziklamászásért élt és később halt is. Az oka a következő volt: ebben a sportban az első fogástól kezdve arra koncentrál az ember, hogy ne essen le. Semmi más nem jár a fejében. A gondolatai ott maradnak a földön, ő pedig halad felfelé, azt híve, hogy csak ő és a sziklafal létezik. A világ egykedvűen pörgő üveggolyó lesz, nem számít, mikor áll meg forgása. A problémákra, boldogságra és más érzelmekre pedig úgy tűnik, hat a gravitáció, mert ide nem jönnek utána. Isten képzete szertefoszlik. A döntés a mászóé és csak az övé: meddig mászik, milyen fogást választ — és hogy mikor engedi el a falat és zuhan a semmibe.

A férfi nem hitte, hogy ez a pillanat létezik. Hisz olyan csodálatosan semmilyen nem volt, míg kapaszkodott szirtről szirtre. Aztán túl gyorsan, túl rutinosan mászott, és a világ, melytől megundorodott, versenyt mászhatott vele. Így újabb, nehezebb falnak kellett következnie. Majd még újabbnak. Aztán másik országnak. És még újabb falnak. Majd elfogytak a falak — és nem volt értelme mászni. És nem mászni sem. Általában véve semminek sem, és ekkor jött V. Álság, és igazán otthon érezte magát.

(Ezek után pontosan már nem lehetett kivenni, miről is beszélnek. A foszlányokból még a következő végkövetkeztetés vonható le: a két öregúr megállapodott, hogy tenni kell valamit. Nem V. Álság ellen, hanem az emberek mellett. Vissza kell adni a hitet, hogy önmagukban és felebarátaikban találhatják meg azt a boldogságot, amivel V. nem tud mit kezdeni.

Kissé még gondterhelten, de nyugodtabban álltak fel. B.Artók fizetni szeretett volna, de B.Écs nem engedte. Selymes úri mosollyal adta át a bankókat, jócskán megtoldva borravalóval. A pincér hajbókolt, ők pedig — előre engedve B.Artók — visszafogott léptekkel léptek ki a forgóajtón a csorbafényű utcára, ahol pók ujjaival álmokat szövögetett a köd.)