Spanyolnátha művészeti folyóirat

(Majd hozzászoksz…)

Most, hogy itt ül veled szemben, megérted, eddig rá vártál. Benne volt minden mozdulatodban - ahogy tehát például a kávét kavargattad - és gondolatodban a rá várás, hogy amikor majd végre veled szemben fog ülni, ne érjen felkészületlenül. Hogy ne ijedj és ne hátrálj meg. Habár eddig még egy szót se szóltatok, tudod, ha beszélgetésre kerülne sor, bőven találnátok témát, hiszen vele bármit bármikor.
Tulajdonképpen el se hiszed, hogy egy asztalnál ültök. Hogy is van ez? Ő itt és most? (...) és te? De hoppá - hogyan szólíthatod vajon? Mondod neki, hogy te, (...), figyelj csak... vagy nos, (...), szerinted? Nem, ez nem valószínű, bár ha ő azt mondaná, ne törődj a megszólításommal, mondd csak nyugodtan, (...), nem sértődöm meg, sőt. Igazság szerint, de ezt csak neked mondom, kicsit ugyanis szégyellem bevallani, szerintem nem is nagyon van másik nevem, nagy részüket időben elfelejtettem, ami meg maradt, használhatatlan. Ráadásul jól megszokták az ismerőseim és az idegenek is. Idegenek, kérdezel vissza, olyan furcsán hangzik. Akkor legyenek ismeretleneim, rendben van, bólint.
Mondod neki, (...), bocsáss meg érte, de egyszerűen lenyűgöző kimondani a nevedet, majd hozzászoksz, olyan lesz, akár a többi, szóval, (...), mondd, most éppen mit csinálsz mostanság, mondd, most?
Olyan jó ez a kérdezősdi, soha eszedbe nem jutott volna, ha más mondja, el se hiszed, meg se hallgatod, mert nem érdekel. Viszont ez most tényleg veled történik, te vagy az, aki, te, én, mi, együtt - ez most mi, bámulod őt, nem érted, milyen hülye mondatokat mondogatsz te itt most. (...) rád néz, hogy is vannak azok a kávézóban üldögélős, hosszú kávé külön hideg tejjeles dolgok? Mit is akarsz te? Mire gondolsz? Működtetni szövegeket, szövegezni működéseket, kikerülni, megkerülni, de leginkább bekerülni, belülre, rögtön a közepébe, oda, ahol dupla plusz jó, akár az élet, ha kérnél, de nincs több vágyad, szól (...) Jó, ha van lehetőséged megőrülni, de csak annyira, hogy le tudd írni a borzalmat, amit látsz, amit hallasz.
Nem lehet más feladatod. Ami eddig fontos volt, lényegtelen. Adj vissza minden megbízatást, a kérdésekre ne válaszolj, a telefont ne vedd fel, a tévét ne kapcsold be.
Egy kicsit gyanús ez az utasítgatósdi, gyermekkorodból felrémlenek rosszul, közhelyesen megírt mesék, melyekben ilyen nagyokat mondó ezek-azok szerepeltek, már akkor is összehúzott szemmel, gyanakodó tekintettel figyelték rájuk, nem értetted, mire föl ez a kényszerbarokk, miért, és leginkább minek, kinek.
Rossz irányba terelődsz, fecsérled a drága időt, amit (...) rád szánt, visszaigazítod hát a jóképed, összeszeded és kihúzod magad, az egyenes derék, a határozott tekintet mindig feltétlen bizalmat és talán elegendő tiszteletet is szül. Mit szeretnél te tőlem, kérdezi hirtelen (...), de nem néz rád, a szomszéd könyvesbolt kirakatát méregeti, a pénztárost, a vásárlókat, mit akarsz te tőlem, ismétli, és te nem tudod.
Tulajdonképpen semmit, mondod őszintén, legalábbis te azt hiszed, ő azonban: nem, azt nem hiszem. Különben nem akartál volna mindenáron találkozni velem. Vagy talán nem is akartál? De mindegy, ne is gondolkodj rajta, hagyd, mosolyog (...), szép ez a délután, meglepően nyugodt és kiegyensúlyozott, és jó a kávé. Azt hiszem, elmondok neked egy történetet, ne szabadkozz, én akarom elmondani, mert úgy tartja kedvem, te csak dőlj hátra, akár be is rúghatsz közben, nekem mindegy, most kedvem van beszélni, mesélni, azt akarom, hogy szálljanak az égig a számból kiröppenő szavak, vagyis hát... de inkább bele is kezdek rögvest: