Spanyolnátha művészeti folyóirat

Zombori József

Fotóalbum

Én, vidáman és punkosanGirincs Általános Iskola (3. osztályos voltam)Girincs, első áldozóként a templom előtt

Girincs

Girincsen, a Cigánygyep szomszédságában születtem, 1952. december 18-án (burokban). A gyermekkori élmények — minden ember életében — meghatároznak és eldöntenek mindent. Girincs gazdaggá tett, olyan útravalót adott, amelyből a mai napig táplálkozom.

Gazdagságom a magammal hozott harangszó, a hazabandukoló csorda bekéredzkedő bőgése, az istállók melege. A Cigánygyepen kergetett labda, cserebogár-rajzáskor sötétedésig tartó zsivajunk — Laci, Jóska, Gyuszi, Csege, Icili, Szardi, Lajos, Domó emléke —, melynek a nagymamák fenyegető hangja vetett véget.

Most is érzem a nyári záporok meleg pocsolyáit, a lopott dinnyék édes ízét, a vénasszonyok templomillatát. Voltam harangozó (csak zárójelben mondom, Jóska barátommal a misebort is megittuk), egynapos kondásbojtár és még szódás is. Örömmel ministráltam, a kántálás utáni éjféli misék fényessége ma is ragyog bennem. Nagy tisztelettel gondolok azóta Kurtos András tisztelendő úrra.

Közel a Cigánygyephez, a Csordásház mellett cseperedtem fel az akácvirág illatával, a nyári alma ízével és a reggeltől estig dolgozó nagymamámmal — Isten nyugosztalja. Csodáltam a félelmetes bikákat (volt riadalom, mikor elszabadult valamelyik), és azt is végignéztem — nagy érdeklődéssel —, mikor folyattatni hozták a tehenet. Ott voltak a kanok is, azok a nyájjal együtt kijártak a legelőre.

Szerettem a téli estéket. Az öreg szomszédok, rokonok, — Pesta bátyám, nagymamám így hívta — az asztal köré ültek és pirított napraforgót köpködve beszélgettek én pedig a masina (tűzhely) alatt felhalmozott csutkával — a földes padlón csúszkálva — játszottam. A kiscsirkék helye is a masina alatt volt. Pitypity-beszédüket mindig kihallgattam, hiába bújtak kotlós-anyjuk szárnyai alá.

Mindég az állatok körül sündörögtem. Két tehenünk volt, Lámpás és Szegfű.
A szegény ember lova tehén volt.
Lámpás sokszor elcsavargott, Szegfűt nagyon szerettem. (Ő is engem, mert megengedte, hogy megfejjem — a magam módján).
Egy alkalommal még fejés után is — amit mindig nagymamám végzett — az istállóban maradtam. A tehenek békésen kérődzve lefeküdtek. Szegfűt simogattam, majd a nyakát átölelve a hátára ültem, s ebből lett a baj, mert felállt. Nagyon megijedtem. Szorítottam a nyakát, ahogyan csak bírtam, meg sem mertem moccanni; ő nyugodtan állt, én meg sírva kiabáltam nagymamának. Tűz égessen meg! — csapódott az ólajtó, jött a segítség — ez volt nagymamám szavajárása, ha rosszat tettem, amihez még két fenekes is járt. Most is megúsztam ennyivel.

Nyáron, előfordult, hogy már csordahajtáskor a kapuban álltam. A szomszédok „Jóreggelagyonistent" köszönve üdvözölték egymást ostorral, vagy seprűvel a kezükben — engedték a teheneket. A borjak — amelyek már kijárhattak — szökellve csapódtak a többiekhez. Szégyen volt, ha ilyenkor nem volt tiszta a jószág.

A csordát — a Sajón átúsztatva — „Tulasajon" legeltették. Hazaengedéskor gyakran lementem a Sajó-partra, hogy lássam a tehenek úszását. A borjakat féltettem, mert a gyengébbek az erős sodrással nehezen tudtak megbirkózni.

Reggel, a csorda után jött a nyáj. Sanyi bácsi, a kondás, kutyáit utasítva, jókedvűen pattogtatta karikás ostorát. Látta, hogy a kapuban állok. Gyere Józsikám — kiáltott felém — és cifrát káromkodva, egy lemaradt koca felé legyintett az ostorával.
Örömmel szaladtam utánuk. Még a lapost sem értük el, mikor az említett koca — a kannal együtt — lemaradt a nyájtól.
Sanyi bácsi mosolyogva kezembe nyomott egy jó nehéz botot; őrizd őket, oszt ha befejezték, hajtsd utánunk — mondta és otthagyott. Gondoltam, ez is a kondásbojtár munkájához tartozik, körültekintő figyelemmel őriztem őket. A látvány nem volt meglepő, láttam én már ilyet; tudtam, hogy mit csinálnak, csak azt nem értettem, hogy a kannak miért olyan csavaros.
Lassan megunták, én meg büszkén terelgettem őket a nyáj után.

A történtekhez tartozik: szokás volt, ha felbúgott egy koca, a kondás egy csupor aludttejet kapott a gazdától. Így történt ebben az esetben is. Ebből az élményből (amely most is megmosolyogtat) korábban született egy képem, „Juli néni! — felbúgott a koca — egy csupor aludttej" címmel.

Mikor már nagyobbacska lettem, már a lányokat is megnéztem, s játszóterem színhelye a kastélykert lett.