Illumináltan áll az asztal fölött,
Sajtot vágdosni igyekszik
Néz bámész, „Bambi” szemeivel,
dadog, nyögvenyel;
Őz a csodák csodája,
csumpisan csámpásan áll,
kancsalul lóg a szemüveg rajta,
nincs az az okulár,
nincs annyi dioptria
hogy tisztán látna és belátná:
saj(á)tosan tagolódik a látómező,
a rész egész viszonya aszimmetrikus,
a kép messze nem tökéletes:
tök életlen késsel szeldes a Drága,
mert nem látja, hogy a fokával próbálja.
Nem lát, biztos az izzóval a baj,
intézkedik, hogy legyen jobb lámpavilág,
csillár persze nem immanens,
bemegy a spájzba,
egy új világ létrahozása amin
szerencsétlenkedik.
Kérdem minek,
halvány lila fingom sincs — mondja,
a körte nyakát kitekeri, körülölel az éj,
mint a sírrablókat a földmélyi éj:
Tutenkhámon átka.
A sajtra meg jönnek a legyek, mint a szar-
kofágra.
A durcit és az ajtót bevágja,
a vellanyt le se oltja a kis szenili
...s csak csüggedten bánkódom afölött,
hogy csak
kevesek okosak.