Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bene Zoltán

Kozmikus mitológia, mitologikus kozmosz

Székelyhidi Zsolt: Jega Jade — Háborúban született
Zöllner Marcell rajzaival

Kossuth Kiadó, 2009

 

 

Van egy közel háromesztendős unokaöcsém, Botond. Minden iránt érdeklődő, folyvást a világ titkait kutató kisember. Kérdései mindent firtatnak, ami a látóterébe kerül, végezetül mindannyiszor sok-sok miért-be futnak. Miért? Miért? Száz miért kielégítése nyomán ezer miért támad, s a felnőtt (ez volnék én) a maga elrontott, érthetetlen és értelmetlen türelmetlenségével előbb-utóbb mindössze egy rezignált csak-kal reagál minden miért-re. Többre nem telik.

            Székelyhidi Zsolt sci-fi regénye, a Jega Jade nem jut el idáig. Nem sodródik tűrőképességének határára. Megőrzi gyermeki teremtőerejét, az ezredik makacs miért-re is adekvát válasszal szolgál, sosem téved a csak zsákutcájába. Ez már önmagában óriási fegyvertény. A sci-fi népszerű és tömeges műfaj. Zabolátlanul áradó folyam. Rengeteg alkotó rengeteg alkotása sodródik az olvasók kezébe — ám ehhez képest vajmi kevés igazán élvezetes történet, vajmi kevés igazi érték születik. Hihetetlenül csekély számban teremtődik valódi, igazi világ a sci-fi könyvek lapjain. Bradbury, Lem, Asimov saját törvényeiknek engedelmeskedő, ok-okozati vonatkozásaikban tökéletesen összefüggő, belakható, végigtúrázható, keresztül-kasul kalandozható világokat formálnak a betűkből. Olyan univerzumokat, amelyekben a miért-ek mindig megválaszoltatnak. Önálló, összefüggő és önmagával, önnön törvényeivel és eseményeivel magyarázható történelmek, mitológiák, világrendszerek, társadalmak íródnak általuk, szemben a Csillagok háborúja vagy az Űrszekerek esetleges, széteső, sokszor értelmezhetetlen, önellentmondó, fantáziátlan, rosszul plagizált, lebutított sztorijaival. Székelyhidi Zsolt Jega Jade — Háborúban született című regényének Bradbury, Lem, Asimov művei között, magyarán a legjobbak, legnagyobbak közt van a helye. Nem csak azért, mert a regényt (irodalmi értelemben véve is) jól írta meg szerzője, hanem legfőképpen azért, mert a Székelyhidi által teremtett univerzum páratlan, egyedi és mégis megismerhető. Ennél fogva bizonyosan létezik is valahol a végtelenségben (ha máshol nem, értő olvasóinak határtalan képzeletében), annyira kauzális, annyira eredeti, annyira egész. A könyvhöz készült zenei anyagok, az íróval szorosan együttműködő társalkotónak, az illusztrátor Zöllner Marcellnak a szöveggel egylényegű képi világa mind-mind arra mutatnak: a Jega Jade alkotói komplexitásban gondolkodnak. Ha tetszik: teremtésben.

            Ennek a teremtett világnak, ennek a kozmikus mitológiának azonban sokkal több a kapcsolata a saját világunkkal, unalomig élt hétköznapjainkkal, mint hinnénk. Ha csak a szereplők neveiből indulunk ki: kinek ne tűnne fel az egyik főszereplő, a Khí Nozt nagyúr nevébe kéredzkedő kínoz szó? Nehéz-e felfedezni Archon D'Arc, a nagy tudású könyvtáros elnevezésében bujkáló archaikus, azaz ősi jelentésű kifejezést? Ki ne venné észre egy másik meghatározó figura, Rond Astor herceg nevében ronda szavunk jelenlétét? És a sor folytatható. De közelíthetünk más irányból is. Ha azt állítom, a Jega Jade fejlődésregény, amely a saját világunkban nap nap után felmerülő kérdések mentén halad, ez az állításom is alátámasztható. S még száz, s még ezer másik. Ahogyan a jó műalkotásnál mindig, úgy a Jega Jade esetében sem lehet kizárólagosítani, nem lehet lezárni, nem lehet kategorizálni. Egyfelől magával ragadó a kaland, másfelől a szövevényes, áradó élet, amelyben ezek a kalandok zajlanak, újabb oldalakról pedig újabb és újabb és újabb elemek tűnnek fel, épülnek Jega Jade kozmoszába és a saját mitológiánkba.

            Az unokaöcsém, a titkokat megfejteni igyekvő Botond érdeklődésének egyik fő iránya a technika vívmányai: autók, gépek, motorok. Várom az időt, mikor a kezébe adhatom a Jega Jade-et. És nem csak azért, mert miközben olvassa majd, nem kell a miért-ekre válaszokat találnom...

 

 

 

„Az idegyökerezettektől a messzeszakadtakig

Szegedtől Szegedig antológia

Bába és Társai, Szeged, 2009

 

 

„Akadnak majd, akik szentségtörésnek fogják találni, ami pedig csak dogmatörés: időt és teret nem tisztelve, erőszakolt koncepciókkal nem bajlódva sikerült egymás mellé sorakoztatni a Városhoz kötődő alkotókat. Az idegyökerezettektől a messzeszakadtakig, a mai diákköltőktől hajdanvolt egyetemista tollforgatókig. A kötetcím nem is lehetett más: Szegedtől — Szegedig.” — írta előszavában Simai Mihály, az első Szegedtől Szegedig antológia szerkesztője 1998-ban. Pontosabban: akkor még Szegedtől — Szegedig volt a válogatás címe, ám a gondolatjel hamarosan lekopván immáron Szegedtől Szegedig antológiáról beszélünk, az idei esztendőben éppen tizenkettedszer. Vagyis a reprezentatív szegedi válogatás elérte az egy tucatot. Egy tucat esztendeje létezik. Simai Mihály, Kiss Ernő, Veszelka Attila, Tandi Lajos — a tucatnyi esztendő alatti szerkesztők. A Bába Kiadó és vezetője, dr. Majzik István — a tucatnyi kiadás sarokköve, biztos pontja, a vállalkozás motorja. Ebből a két tényből jól látható, hogy a tizenkét esztendőt egyfelől mindenképpen az állandóság jellemzi. Másfelől azonban, s ez így van rendjén, évről évre a változatosság: a szerzők változatossága. Habár ebben a vonatkozásban sem tagadhatjuk meg az antológiától az állandóság jelenlétét, amennyiben számos szerző neve évről évre feltűnik a kötetek tartalomjegyzékében. Úgy is fogalmazhatnék: a szerkesztők hűségesek szerzőik derékhadához, s a szerzők sem okoznak csalódást a szerkesztőknek.

          Amikor az Olvasó kezébe vesz egy új könyvet, először annak formájával találkozik. „A könyvből olvas az ember, olvasni pedig intim viszony. A jó szöveggel elvonul az ember. Nem szívelem például az olyan regényeket, melyek külső megjelenésére nem, vagy kevésbé fektetnek hangsúlyt.” — vallom Vass Tiborral. Tandi Lajos régi motoros a könyvszakmában, tudja, miként kell szép könyvet alkotni. A Szegedtől Szegedig antológia mindkét kötete szép. Tipográfiája szellős, téres, az első és a második kötet borítói a szerves összetartozást hirdetik, ugyanakkor felelnek egymásnak, játszanak egymással. Kalmár Márton fejezetnyitó grafikái nem csak abban a vonatkozásban szívet melengetők, hogy alkotójuk, a kiváló szobrászművész egy éve súlyos autóbalesetet szenvedett, hosszú ideig élet és halál között lebegett, majd felébredvén gyakorlatilag az élet minden egyes mozzanatát, köztük a rajzolást és a szobrászat technikáit is újra kellett tanulnia, hanem önmagukban, önmaguktól gyönyörűek. Ha a borító egy leheletnyit ellenállóbb, vastagabb papírra nyomtattatik, azt mondanám: könyvészetileg csaknem tökéletes eme két kötet. — Tudom, tudom, tudom...ez anyagi kérdés. Azzal is tisztában vagyok, hogy a kiadó minden erejét megfeszítve, nem kis áldozatot vállalva jelenteti meg évről évre azt a kiadványt, amelyet Városomban, Szegeden csak az Antológiaként emlegetnek. Nem is a kiadónak üzenek, sokkal inkább a szponzorokat szólítanám meg: nyúljanak a zsebükbe mélyebben, ha lehet! Bátran megtehetik: a cél nemes.

            2009-ben az érdeklődők 95 alkotótól olvashatnak szövegeket a Szegedtől Szegedig antológiában. Két kötetben, négy nagy tematikus blokkban kalandozhat az Olvasó. A kötet szerkesztője a hagyományoknak megfelelően prózával indít és lírával folytat. A tavalyi évhez hasonlóan tanulmányokkal kezdi a második kötetet és az ifjú tehetségekkel zárja. 39 prózaíró, 22 lírikus, 21 tanulmányszerző és 13 ifjú tehetség alkotásaiból épül fel a válogatás. Utóbbiak egyike drámával, kilencen kizárólag verssel, míg ketten verssel és prózával mutatkoznak be. Számomra kicsit meglepő Lázár Bence András nevével (2008 után 2009-ben is) a Startkő rovatban találkozni, jóllehet életkora folytán nagyon is illene ide, ám érett, kikristályosodott versei, nagyszámú rangos publikációja ismeretében inkább a Líra fejezetbe kívánkozna, a felnőttek közé.

            Idén olyan országos, nem egy esetben nemzetközileg is elismert nevek fémjelzik a gyűjteményt, mint Bárdos Pál, Darvasi László, Géczi János, Király Levente, Kiss László, Podmaniczky Szilárd, Temesi Ferenc, Turi Tímea, Pintér Lajos, Rigó Béla, Simai Mihály, Weiner Sennyey Tibor, Fried István vagy Péter László. Mindannyian komolyan vették a felkérést, mindannyian tudják, a név kötelez: az antológiába küldött munkáik kiválóak.

            Ugyanakkor akadnak fájó hiányok — egyfelől, gondolom, a felkérés hiánya; másfelől, gyanítom, a felkérés hiábavalósága folytán. Mindenesetre a korábban egyik-másik Szegedtől Szegedig antológiában már megjelenő Hász Róbert, Orcsik Roland, Bakos András, Sánta Gábor, Zalán Tibor, Varga Emőke, Olasz Sándor, Nagy Bandó András, Szepesi Attila, Grecsó Krisztián vagy Czilczer Olga, illetőleg a (tudtommal) az antológiák történetébe mindezidáig be nem nyomtatott Kollár Árpád, Simon Adri, Bencsik Orsolya, Lanczkor Gábor vagy Latzkovics Miklós művei megkérdőjelezhetetlenül emelnék a gyűjtemény értékét. Említettek Szegedhez kötődése széles skálán írható le, ám tagadhatatlan. Létezik olyan erős szegedi kötődéssel bíró alkotó is, aki országos, meghatározó novellaszemlében igen, a szegedi válogatásban azonban nem szerepel (Erdei Lilla). Ilyen azonban mindig akad. Nem várható el egyetlen antológiaszerkesztőtől sem, hogy napjaink kusza irodalmi dzsungelének valamennyi dzsungelharcosáról tudomással bírjon.

               [lap]A hiányok számbavétele után talán azt a kérdést sem szentségtörés feltenni, hogy (a hiányok mellett is) nem túl zsúfolt-e a Szegedtől Szegedig antológia? A válogatás szempontjai, a szerkesztés keretei talán túlságosan megengedők. Az, hogy kimaradnak jelentős, értékes szerzők, egy ilyen léptékű kezdeményezés estében óhatatlan. Jobb, ha kimaradnak odavalók, mint ha bekerülnek olyanok, akiknek nem volna helyük egy efféle, büszkélkedős gyűjteményben. Sajnos, ezen utóbbira is lehetne a példákat sorolni. A túlságosan nagy merítés torzít és a színvonalnak sem feltétlenül használ.

               Mindez, persze, nem jelenti azt, hogy a Szegedtől Szegedig antológia 2009-es merítése nem volna alkalmas a büszkélkedésre. Nagyon is az! Már az sem kis teljesítmény, hogy fel tudott kerülni a 80. ünnepi könyvhét hivatalos listájára. Még több öröm fakad magából a kötetből: a már említett jelentős alkotók, mérvadó tudósok mellett több olyan szerző is sorolható, akiknek olvasása élményszámba megy. Árpás Károly keresett-keresetlen mesélőkedve; Békési tanár úr szépirodalmi igényű emlékezése egy régmúlt gyerekkorra; Pásty Júlia sajátos délvidéki perspektívái; Veszelka Attila anekdotikus, kedélyes hangja; Rusz Sándor tőle szokatlan rövidsége; Szabó Pál formabiztonsága; Tóth Attila lenyűgöző művészet-látása, Tandi Lajos érzékeny tárgyismerete — hogy csak néhányat említsek a még említetlen értékekből. A Startkőn ragadt Lázár Bence Andrásnak meg minden sorát élvezem!

               Évtizedek múltán, ha lesz ember e hazában, akit érdekel a Tisza-parti Szeged, a Város antológiái sok kérdésére adnak majd választ. Mindegyik. Köztük a tizenkettedik. Mesélnek majd neki sokan, egészen pontosan kilencvenöten „az idegyökerezettektől a messzeszakadtakig...”

 

 

A méltányolás ideje
Petri Csathó Ferenc: Rács és aranyfüst

Bába Kiadó, Szeged, 2008

Évekkel ezelőtt, Hodosi Miklós barátommal, ki a jogászkodással kötött házasságát a költészettel folytatott szerelmi viszonnyal mételyezi, versekről beszélgettünk, ami hamarosan Petri Csathó Ferencbe torkollott. Miklós elmesélte: egy alkalommal, szegedi egyetemi éveinek idején megmutatta neki valamelyik friss próbálkozását, Petri elolvasta, két szót felcserélt, hármat kihúzott, egyet hozzáírt. A közepeske versike ezáltal menten költeménnyé változott. A háttér valamelyik szegedi kocsma, az asztalon és a vérerekben cseresznyepálinka… — Legutóbb akkor jutott eszembe ez a történet, amikor a Dugonics téren, a könyvheti sátrak környékén kódorogva, egyikükben megpillantottam a Rács és aranyfüst című Petri Csathó-kötetet.
               Petri Csathó Ferenc 1945. október 23-án született Szegeden. Hétesztendős korában családjával a Hortobágyra került — kitelepítettként. Később visszatért a Tisza partjára, itt végezte iskoláit (Radnóti Gimnázium, Juhász Gyula Főiskola); a Tiszatáj már 16 éves korában közölte verseit; később a megyei napilap (Csongrád Megyei Hírlap) munkatársa lett. A hetvenes években tett ugyan egy rövid kitérőt, kicsit északabbra költözvén a Tisza partján (Szolnokra), ám csakhamar visszatért a palotás városba, itt élte le csaknem egész életét. A Délmagyarország napilapos újságírójaként kereste kenyerét, közben verseit jeles folyóiratok és nívós antológiák közölték. Kötete azonban csak 50 évesen, 1995-ben, Tandi Lajos kezdeményezésére, barátai adakozó kedvének hála, magánkiadásban jelent meg, 111 vers címmel. Két esztendő múltán, tüdőrákban meghalt. Halálos ágyán újabb könyvbe válogatta verseit. Ám újabb könyv, második kötet tizenegy esztendőn keresztül mégsem jelent meg.
Ha vannak a modern magyar irodalomnak ködlovagjai, Petri Csathó Ferenc vitathatatlanul közéjük tartozik. Sorsa, küzdelmei, pokoljárásai Cholnoky Viktort és Lászlót idézik az emberben, ám míg a Cholnoky-fivérek bizonyos mértékig elfoglalhatták megérdemelt helyüket a magyar irodalmi kánonban, Petri Csathó Ferenc kanonizációja mindmáig várat magára.
               Ennek a kanonizációnak, irodalmi honfoglalásnak lehet fontos állomása, hídfője a 2008-ban megjelent második kötet: a Rács és aranyfüst. Nem az a kötet ez, amelyet a költő szerkesztgetett magában a halállal farkasszemet nézve, ezt az egykori barát, Veszelka Attila rostálta egybe. Munkája nyomán a kéziratos hagyatékban maradt és az irodalmi lapok hasábjain megjelent opusokat jelentette meg a Bába Kiadó, s külön öröm, hogy ezúttal nem a barátok, tisztelők adakozásából, hanem Szeged Városa, a Szegedi Írók Társasága és a Szegedért Alapítvány támogatásának köszönhetően. Talán az utolsó pillanatban. Mikor még fellelhetők, mikor még közkinccsé tehetők. Különösen fontosnak gondolom azt, hogy a Város és a városhoz kötődő szervezetek Petri Csathó Ferenc mögé álltak. Hiszen Petri Csathó Ferenc úgy hozott létre egyetemes érvényű műalkotásokat, hogy egész életében ízig-vérig szegedi maradt. Nem csak szegedi arcok (a teljesség igénye nélkül: Dér István, Novák András, Pataki Ferenc, Zoltánfy István), szegedi helyszínek (kocsmák, terek, utcák, a Tisza) hemzsegnek a versekben, de ott bujkál egyfajta szegedi életérzés, szegedi gondolkodásmód is csaknem minden sorában.
               „Különleges könyvet vesz kezébe az olvasó ezzel a verseskötettel — írja Veszelka Attila a fülszövegben. — (…) A versek a fontosak, melyek most így, időrendbe sorakoztatva, hitem szerint pontosan visszatükrözik, miképpen indult az ifjú és harsány Petri Ferenc a világnak, hogy azután (Szepesi Attila szavaival élve) megjárva a poklok legsötétebb bugyrait végül joviális mosollyal, Petri Csathó Ferencként tekinthessen vissza önmagára és a világra…” Valóban különleges könyv ez. Személyes hangú vallomás. Nem csak a költészet eredendő személyessége által, hanem a könyv egészét tekintve. Gondolok itt egyfelől a versek után közölt két, nagy szeretettel megírt emlékezésre: az egykori iskolatárs, Kremser Péter és a hajdani felség, Vereb Gabriella írásaira, másfelől magára az egész vállalkozásra, amely felvállalja és elvállalja Petri Csathó Ferencet. Ez a könyv: hitvallás egy ember és életműve mellett. Amellett a költő mellett, aki azt mondta egyszer a feleségének, „ő az utókornak ír. Talán egyszer majd valóban méltányolja az utókor, amit hátrahagyott.” — Most tehát rajtunk a sor!