Spanyolnátha művészeti folyóirat

Lukács Zsolt

most, amikor sötét van

csak az árnyékokon látom, hogy nem stimmel valami. elsuhan időnként egy folt az ablak alatt. aztán egyre közelebb és közelebb oson. néha már érzem a leheletét az arcomon. arra ébredek, hogy megérint.

 

nem, nem mozdulhatok. ki kell bírnom valahogy a nyirkos hideget. valahogy reggelig ki kell tartanom. hűvös verítékcseppek a homlokomon. minden apró zajt rettegéssé transzformálok.

 

csak a húst pusztíthatja el. ami valójában vagyok, azt nem, ismételgetem. mintha attól igaz lehetne. mintha nem tudnám, hogy azt máris elkezdte felfalni. mintha nem érezném a harapásról harapásra növő űrt.

 

» Brain Damage − Mi nismo voda