Spanyolnátha művészeti folyóirat

(Összevissza előrefogalmazni...)

Csak ülsz csendben, nem csinálsz semmit (de igen, ülsz éppen), gondolkodni próbálsz, mi is történt veled, mióta utoljára találkoztatok. Nemsokára itt lesz, és úgy tervezted, mesélsz majd neki, kiöntöd a szíved, igen, de ahogy közeledik az időpont, a találkozásotok, nő benned a feszültség, erősödik a nyomás, elkezdesz összevissza előrefogalmazni, amitől viszont kiszárad a torkod, nem fogsz tudni megszólalni.
Pedig ha valamikor igazán, akkor most. Szeretnél végre valakinek kitárulkozni, egészen őszintén beszélni, mert percről percre nő benned a feszültség, satuként szorítja a gyomrodat, a szívedet, az agyadat, egyre gyakrabban kiáltasz és sóhajtasz a fájdalomtól, lassan teljesen begolyózol. Ezért reméled, sőt, hiszed, hogyha (...) megérkezik, segíthet, hogy ne kelljen keresned a megfelelő szavakat, ellenkezőleg, megélhesd az indulataidat, kiélhesd magad beszéd közben, mesélhesd azon történeteidet, amelyekben te vagy a főhős, hogy képes legyél kierőszakolni, hogy ő is így érezze természetesnek. És erre kizárólag (...) a megfelelő partner, igen, ő éppen az, aki. Versenyre nem kelhetsz vele, ez természetes, de arra ráveheted, hogy odaadó figyelemmel forduljon feléd, bár talán hiba lenne elmondanod, hogy rajta kívül már nem kívánod senki társaságát. Ő az egyetlen.
Olyan ez a magány, mint zsúfolt buszon, nyitott táskából könyvet lopni, hogy aztán mindenki rajtad röhögjön, ej, te barom, nem vagy te életrevaló, minek lop egy ember éppen könyvet, mit akarsz kezdeni egy könyvvel? Eladod, mi? És ki veszi meg? És mennyiért, szerinted, he? Aztán rád hagyják, majd kinövöd, hisz amúgy jó gyerek vagy, csak kicsit béna, lassabban fejlődsz, de mindegy, mert mindennek eljön a maga ideje. Te viszont már az első alkalommal elköveted azt a hibát, hogy amint magadra maradsz, bebújsz a takaró alá, és kinyitod a könyvet, akadozva, nehezen, de olvasni kezdesz, sőt, végigolvasod, egész éjszaka olvasol, nem tudod letenni. Ha megkérdeznék, miért nem tudod letenni, nem lenne válaszod, csak, mondanád bizonytalanul, úgyis kiröhögnek, mindegy, mit mondasz, csak, talán kicsit bátrabban, mert jó és még nincs vége és érdekel, mi lesz a vége, alig várod, hogy megtudd, akarod. Arról nem beszélnél, hogy az olvasás egyre folyékonyabban megy, egyre kevésbé kell hangosan, a hangokat a száddal formálva olvasnod, megy magától, mint az ágyba, igen, a takaró alatt az ágyban, ott történik veled minden, és olyasmik történnek, amikről amúgy egyébiránt nagyon szívesen mesélnél a többieknek, mindenkinek, de tudod, hogy kinevetnének, nem akarnák érteni, hogy miért, mit, hogyan.
Egyedül vagy tehát, egyedül, azóta persze sokszor sok könyvön vagy túl, próbáltál mesélni, igyekeztél egyik-másik melléd sodródónak beszámolni mindarról, amit magadba olvastál vagy éppen továbbképzeltél, egyre erőszakosabban, kényszeresen, ellentmondást nem tűrően, mindhiába, csak ülsz, kortyolgatod a hosszúkávét külön hideg tejjel, őrá vársz, bámulsz előre, bele a süket és vak világba, a semmibe, nem ezt akartad, ezt akartad, így vagy úgy, mindegy, hiszen ki vagy te röhögve tisztán, szépen, még szerencse, hogy megszoktad, hozzá(juk) szoktál az évek során, egyáltalán nem érdekelnek.
Véletlenül nézel föl (nincsenek véletlenek, nincsenek véletlen felnézések, se meglátások) és látod meg. Lendületes, határozott, mint mindig, egyenesen feléd jön, mosolyog, a szája szegletében bujkáló hamiskás mosolya nélkül el sem tudnád képzelni. Szétárad benned a nyugalom, minden a legnagyobb rendben, hiszen (...) itt van, megjött végre. Az egyetlen, akire még kíváncsi vagy, az egyetlen, akinek még élvezed a társaságát.
Az egyetlen, aki nem szokott kiröhögni.