Spanyolnátha művészeti folyóirat

Lackfi János

Nevelő célzat

Küldöm Petőcz Andrásnak, ki most előttünk fordul ötvenen

Késve érkeztem a munkába, kicsit elsöröztük az időt a fiúkkal, mindegy, lazítani azért csak lehet néha, kötelezettségeim vannak ugyan, de szegről-végről független, felnőtt ember volnék, vagy mi! Épp ment az értekezlet, a főnököm nagyban előadta magát, ilyenkor persze ő a menő, és jártatja a száját, de ha felelnie kell majd a nagyokosok előtt, egyből összemegy az önbizalma. Nem tudtam pontosan, miről van szó, de nem is érdekelt, közbevágtam, szigorúan rákérdeztem, hogy felkészült-e rendesen, vagy csak a száját jártatja, mire elvörösödött, és dadogni kezdett, napnál világosabb, hogy megint nekem van igazam, blöff az egész. Belefogtam hát egy kiselőadásba, miszerint ha így folytatja, és nem teszi rendesen a dolgát, az egész vállalat csődbe megy, ő is mehet utcát söpörni, és akkor, ott, az utcakoszban jut majd még eszébe, hogy én a javát akartam, de akkor már késő lesz. Egészen megszeppent, gyorsan át is adta valakinek a szót, attól fogva a körmét rágta, a kisujjától a nagyujjáig haladva, sorra mindet, hosszasan. Rászóltam, ha nem hagyja abba, rácsapok a kezére, mert társaságban nem illik, nem beszélve arról, hogy kieszi a körme alól azt a sok ki tudja, miféle piszkot, jó kis fertőzést kap majd tőle, meglátja. Visszabeszélt, hogy az ember egy kiló piszkot lenyel évente, ám én szárazon közbevágtam, mondván, hogy ha nagyon akarja, majd hozok én neki egy kiló piszkot ebédre, de akkor meg is kell ennie. Különben is, ha még egyszer meglátom, rácsapok a kezére. Először nem is merte rágni, de a szemem sarkából figyeltem, ujjongva láttam, hogy lassan megfeledkezik magáról, és mikor reflexből szájához emelte a kezét, diadalmasan rásóztam egy csattanósat. Olyan elszontyolodott képet vágott, majdnem megsajnáltam, de aztán legyőztem a késztetést, mert hát ez csak egy főnök, nekem meg elveim vannak, nem engedhetek, hiszen felelősséggel tartozom, nemcsak magamért, érte is. Ebédszünetben aztán megpillantottam az egyik asztalnál, spenót gőzölgött előtte, az aznapi menü, ő meg csak turkálta a késsel, látszott, hogy még hozzá se nyúlt, fogadok, érintetlenül akarja visszavinni, aztán meg drága pénzért kapucsínózik majd a büfében. Tudtam, mit kell tennem, háta mögé lopóztam, és tömni kezdtem belé a zöldes pépet, azt sziszegtem a fülébe, gondolja csak el, hány ember munkája van benne, akik ültették, öntözték, kapálták, leszedték a tűző napon meg a jégesőben, meg még meg is darálták, és ő most mindezeknek a szorgalmára fittyet hány, ráadásul a spenót egy csomó ásványi anyagot is tartalmaz, kész áldás a szervezetnek. Sikerült teljesen összemaszatolni a vadonatúj Pierre Cardin öltönyét, ezért később még külön számolunk, végül fuldoklott és köpködött, hogy az orrába ment, és inkább megeszi egyedül az egészet. Elégedetten szemléltem, ahogy ott ül rákvörös fejjel, kövér könnyei potyognak az ételbe, és nagy undorodva csak bekanalazza mindet. A győzelem felvillanyozott, hátralévő munkaidőm szinte angyalszárnyakon repült tova. Még le is csippentettem belőle egy kicsit, mert rohantam haza, fiamnak ugyanis megígértem, hogy elkészítek egy beszámolót a dinoszauruszokról, és hogyha egy percet kések vagy készületlen vagyok, keményen leteremt, hó végén pedig levonja a zsebpénzemből.