Spanyolnátha művészeti folyóirat

Zsávolya Zoltán

HANGSÚLY(OK) ÉS kilátás(ok)

a Petőcz-életműben, 2009 elején

 

Legalábbis szellősebb, ha nem épp mindjárt szorosabb sorozatként mutatkozik meg az olvasás tapasztalatában a 2008-ban napvilágot látott Arcok kötet darabjainak együttese, amelyek lazán-váltakozóan ugyan, mégis félreismerhetetlenül, amúgy „csokor" virágszálaira emlékeztetően rendelődnek-rendeződnek egymás mellé. Nem túlzás, hogy átfogó stilárretorikai képlete messzemenő pontossággal megadható ennek a másfél tucatnyi rövid (azaz: semmiképp nem hosszú) elbeszélésnek — ezen a ponton nem értünk egyet Kálmán C. György egyébként általunk nagyrészt helytállónak tartott elemzésével.1 Ám ezt a mondott stilárretorikai képletet a teljes termésnek a műnemhatárokat ilyen vagy olyan irányban átlépő hálózatmintája segítségével lehet érdemlegesebben kirajzolni, miközben arról sem szabad talán elfeledkezni, hogy pusztán a Petőcz-epika vonatkoztatási rendszerében szemlélődve is mennyire emblematikusak ezek a mostani történetek. Lévén elemi erejű, s nem egészen mellesleg: alapvető jelleggel emberi-társadalmi, etikai-egzisztenciális információértékű narrálások sorakoznak itt arcok mögül, elbeszélő és/vagy kulcsszereplő alakok szájából felhangozva. Amelyek összessége, maga a jelen kötet mint meglehetősen homogén szövegállomány nemcsak önmagában érdemel figyelmet, hanem az (elbeszélői) életmű viszonylatában ugyancsak egyfajta csomópontnak látszik.

A csomót „bogozva” a prózaírás (pontosabban a nagyobb volumenű és fikciós prózaepika-alkotás) feltehető kezdeteihez vezethet vissza a talán „legvastagabb” szál. Nem feltétlenül e gyakorlat legkorábbi vagy éppen közvetlen „előzményeihez” — noha már az 1997-es megjelenésű, Idegenként Európában című, vegyes műfajú prózakönyv tartalmazott egyebek mellett tárcákat is, a 2005-ös keltezésű Sárga virág a feleségem pedig már szinte kizárólag tárcanovellák gyűjteménye —, hanem az Arcok kötet darabjai esetén is észlelni vélt sajátos szövegformálás valószínű „generálódását” jelentő kiindulóponthoz. Petőcz András még nem olyan régi első regénye, A születésnap az Egykor volt házibarátaink című (és máris a Fejezetek egy családregényből alcímet viselő), nálánál jó pár évvel korábbi kötetének novella-egységeit gyúrta, szervezte, strukturálta át koncentráltabb, sűrűbb narrációs anyaggá. Kézenfekvőnek tűnhet ezért az értelmezők-megfigyelők számára, hogy a korábban évtizedes léptékben a lírai alakításmódok letéteményeseként előtérben álló alkotó a Házibarát-történetek apró építőkockáinak összerázásával jutott el az epikus nagykonstrukcióhoz. Ez feltehetően tényleg így is zajlott, s a folyamat időbeli íve akár még dokumentálható is lenne, nem utolsósorban mint a prózaírásra való áttérés úgymond „megszokott" útja az irodalomban, esetleg még akként is aposztrofálhatóan, hogy „költő prózája”... Költőé, aki a kisebb elemek, a sztori-tapasztalatok, esetleg pusztán történetmondási, anekdotázó villanások egyenkénti kidolgozásával hoz létre nagyobb halmazt, s műfajváltó (vagy éppenséggel csak egy másik műnemet kipróbáló) ambíciójának, újfajta, immár regényírói aktivitásának erőssége is a részletek megtisztításában, kiemelésében, elmélyítésében rejlik. Csakhogy ez az aprómunkát illetően önmagában amúgy bizonyosan helytálló megközelítés figyelmen kívül hagyja a Házibarát-sorozat egyik fontos, jellegadó, bár talán csak a mostani könyv fényében igazán előugró sajátosságát, amely éppen a „költőiség" helyesebb értésmódjához vezethet el: a 2002-es kötetben megannyi lírai portréról van szó, figurák, tipikus alakok, amolyan arcok bemutatásáról, csak éppen még egyazon nézőszögből, a visszaemlékező, az egykori gyermek, az elmondás jelenében már felnőtté vált, nosztalgiázó központi figyelem szempontjából. Mármost az új összeállítás egyes darabjaiban pontosan ez a figyelem szóródik szét, osztódik el, s tulajdonképpen majdnem annyifelé, ahány alakról, „arcról" csak történet szól. Ugyanakkor szerzői szempontból mégsem megy teljesen végbe a szétosztódás, lévén a vibráló-dinamikus, a finom-hangsúlyos ismétlések redundanciadikciójára alapozott hangütés, a puritán-intenzív mondásregiszter, stílusbelileg a személytelenedő-tárgyi(l)a(go)sító irónia, tematikusan gyakorta valamiféle játékos-komoly „hátborzongatóság” következetes — ilyen mennyiségű írás esetén már: virtuóz- módra egységesen érvényesülőnek érződik a kötet egészén végighaladva. Csaknem valamennyi jegy ismerős a különben a prózától jócskán eltérő, igen változatos szóródású petőczi líra-teljesítmények szövegiségéből is, ám ezeket az előbb felsorolt jellegzetességeket ugyanolyan joggal tekinthetjük az új elbeszélésgyűjtemény darabjaihoz keresett, fentebb megígért átfogó stilárretorikai képletbe sűrűsödő, saját világán belül egységes hatású karakterisztikum legalább hevenyészett megragadásának úgyszintén.

     E felismerni vélt karakterisztikum fényében mármost úgy is mondhatnánk: mindezzel a cselekmény vagy a történés-elemek némiképp külsődleges, tartalmi mintázatainak egyesítésénél-szétbontásánál fontosabb szinten, a nyelvhasználat, a stílusalkalmazás, a retorizáltság viszonylatában tárul fel rokonság — végsősoron!, mert diszkrét-rejtetten mindazonáltal, távolról sem kiáltó nyilvánvalósággal — a Petőcz-líra és a Petőcz-próza világa között, amennyiben az epikus kötetek közül éppen az Arcokra koncentrál az olvasás. Ennek megfelelően még az eggyel előző (próza)könyv, az Idegenek című regény elbeszélője, az Anna nevű kislány is „csak" mint egy bőbeszédűbb, afféle „nagyobb szájú" arc áll előttünk elsősorban, illetve visszamenőlegesen átértékelődve, precizizálódva „előadói” funkciójában, akármennyire borzalmas-érdekes részleteket vonultat is fel, s válik ezáltal a tartalomközpontú szemlélet szerint, azaz egyfajta „hagyományos epikai" vonatkozásban szintén érdemlegessé: mohón fogyasztandóvá a befogadó számára a lányka saját maga által előadott élettörténete. Mindezt átlátva-elfogadva Petőcz András ez idő szerint legfrissebb epikai kötetét valóban amolyan csomópontként, kulcsdarabként foghatjuk fel az életmű egészének integratív megközelítését szándékolva; a benne határozottan és nagyfokú azonosság-érzettel megragadható beszédmód legalább mintegy 10-11 könyvpublikáció távolságában és visszaforduló időtávlatában2 mutat fel egyszerre (és némileg meglepő hirtelenséggel) olyan szoros rokonsági fokot a lírai életműnek és a prózaepikai indulásnak a Petőcz-írás univerzumában amúgy tulajdonképpen akár elkülönböződőnek is nevezhető tömbjei között, amilyenek és amelyek — a fentebb említetteket kissé másként fogalmazva: a vibrálás, a nyelvi takarékosság indokolt-hangsúlyos ismétlései, egy amolyan lírai-ironikus máz stb. felé mutatóan — legalábbis ezzel a most tapasztalt kontúrossággal, gyakorisággal és következetességgel biztosan nem voltak még jelen az ezredfordulótól máig sorjázó (próza)könyvek nyelviségében, amely utóbbi mind mennyiségileg, mind a tudatosság/elmélyültség viszonylatában fokozódó érvényesülése, azaz kiteljesedése ilyen körülmények között tehát afféle aktivitásbeli vagy netán időbeli cezúrát kezdett sejtetni a lírai és a prózaepikai életmű-fél között. Óhatatlanul szinte akként gyaníthatóan már, hogy a próza-munkák előtérbe helyeződése a korábban, illetve szinte mindeddig emblematikus vagy akár szinte „kizárólagos" líra-termés rovására történik valamiképpen... Ami, ha a publikációfajták statisztikája oldaláról hordoz(ott) is valamelyes jogosságot, az „alanyi műnemet” mind konkrétan, mind pedig jelképesen igen intenzív és eredményes megoldásokkal, sokáig és a jelenben-jövőben is művelő alkotó költői jelenlétére, annak értékére vonatkozóan valamelyest már méltánytalan olvasói következtetés lenne.

     A helyzet „megoldójának” és a megközelítési, értelmezési egységesség döntő biztosítójának, az összekapcsolónak a szerepében éppen ezért a szerzői munkamódszer önjellemzése is megerősítheti az „alakosság” momentumát a Petőcznél az utóbbi fél évtizedben megsűrűsödött epikai termelés-anyag önkéntelen érvényesülése mellett. Az írói-irodalmi szerepjátszásról faggatott alkotó egy interjúban ugyanis a következőket mondja, még fiktív líra-alanyainak, a Salinger-műből származtatott Seymour Glassnak, továbbá a magyaros kedvességű Nőtincs kötet verseit fiktíven megköltő feminin figuralitásnak, Mecseki Rita Eszternek a regényességét magyarázva, létjogosultságát indokolva: „az álnév is »történet«, vagyis »elbeszélés«. Kitalálok egy figurát, elképzelem magamnak, mintha egy regényhőst képzelnék. És abban a pillanatban, ha életre kel, [...] már verset is írhat. Vagy akár elbeszélést. Miért ne?"3 De legalábbis elmondhatja vagy reflektálhatja élet-sztoriját egy történet (fő)hős-elbeszélőjének pozíciójában leledzve. Efféleképpen retorizálva vissza magát Ich-Erzählerként, egyes szám első személyű „magánnarrátorként” az amolyan versalany, a lírai hős kitüntetett-kizárólagos beszédhelyzete felé. Ebben a közelített-elért beszédhelyzetben tehát jószerivel érintkezik, összeér - az epika felől — az epikai és a lírai típusú invokáltság (megszólító irányultság). Az életmű-alakulás hű krónikájának ugyanezen egybekapcsolódási folyamat líra felőli oldalát (és időbeli kezdőpontját) is dokumentálnia kell ugyanakkor: a fent már idézett interjú vallomása szerint „1998-ban, A napsütötte sávban című prózaverskötet anyagának írásával állt be” — egyébként azért már, mint említettük, kisebb elbeszélések írása után, ugyanakkor formailag/formálisan éppen a líra epikára célzó határműfaját működtetve — „egy gyökeresnek mondható fordulat”. „[...] ráéreztem — mondja az író — a történet, az elbeszélés, a figurák mozgatásának ízére. [...] a próza, számomra, itt kezdődött."4 E pillanatban kereken egy évtizedes mintázatként húzódik tehát az életműben a vonatkozó történet...

*

Ami azután az Arcok című kötet egyes történeteinek, a könyvnyi elbeszélésanyag összességében megélhető hangulatát illeti: eleinte, a történetsor elején olvasási rutinunk alapján azt gondolnánk, hogy szokásosan a magyar univerzum ábrázolásáról van „csak” errefelé szó, ami — ahogy utólagosan, a kötet közepétől-végétől visszatekintve kiderül — ha nem is teljességgel jogtalan megfigyelés eleinte, mégis ebből a szempontból kezdettől fogva erősen viszonylagosító kontextualizálással érvényes csak az egymás után feltáruló epikai világok közül még az elsőkre is, a későbbiekre pedig (előbb mintegy hallgatólagosan, majd mind határozottabban artikulálva) egyáltalán nem. A kötet zárlata felé szereplő elbeszélésekben pedig bizony explicite (s ha talán nem is épp logikai szigorúsággal, azért szemantikai határozottsággal!) kimondatik a szöveg valamely pontján, hogy valaki nem-magyar vettetik benne valahová nem-magyar környezetbe. Az idegenség megszokott élménykódolása tehát ekként tematikusan, a jóformán mindenkori témafeldolgozás következetessége (akár monotonitása, jóféle „mániákussága”) szerint folyamatosan jelen van Petőcz András mostani kötetében, legfeljebb a különféle történetekben tálalt figuralitások, szituacionalitások: idegenségek magyar ajkú és kulturalitású olvasója/befogadója saját olvasástapasztalata szerint még külön magyar/idegen-, magyar/idegen- stb. törésrelációkat is észrevételez az amúgy is már idegen-idegen stb. viszonylateltolódások változatosságának hálózatában felvázolt jelenség- és élményrendek koordinátái között kibomló cselekmények, lezajló történések világát megérteni próbálva.

     [lap]A Petőcz-próza, ahogyan az Arcok kötetben aktuálisan folytatódik a megelőző prózaepikai könyvek nyomán, minden szórtsága, széttartósága, sokszínűsége és kreatívan bontó/bomló hajlamú, hatású narrátori alak-elemzése ellenére azonban alapjában, legalábbis lényegében individuum-központú mindazonáltal, és ezzel minden egzotikus díszlet vagy kulturális-vallási dechristianisatio, földrajzi kilendülés ellenére is európai marad, ha másban nem is feltétlenül, hát legalább szemléleti-nyelvtani perspektívában változatlanul fenntartott személyiségtisztelete révén. A mindenkori középponti figurára, arcra, elbeszélőre ugyanakkor — akinek az ilyen vagy olyan (a fentiekben bemutatott) módon megvalósuló kiemelődése figurális-retorikailag eleve és eredendően lirizálja ezt az írásmódot — egzisztenciális tekintetben a legnagyobb változatosság jellemző: igen különböző helyzetek és körülmények között él sokfajta nyelvén, kultúráján, földrajzi helyzetén túlmenően is. Persze nem nélkülözi az állandó meghatározottságokat sem. Szinte minden esetben tengődik például életkeretei között: határhelyzetbe vettetett, és ez a határhelyzet a betegségen, lelki vagy pszichológiai zavar feltételezhető meglétén, idősségen-kiszolgáltatottságon, majdnem magatehetetlenségen keresztül erőteljesen az elmúlás felé nyitott. És szinte minden történetben van valami furcsa, elgondolkoztató, megdöbbentő, meghökkentő csavartság, aminek az erőteljessége, megrendítő mivolta nyilvánvalóvá teszi: az írói elbeszélő, az arcoknak, hangoknak retorikai-stiláris megszólaláséletet kölcsönző központi-átfogó nyelvi uralás kontrapunkcióként használja iróniáját, szenvtelenségét a voltaképpen nagyon kemény, megrendítő, a látszat és a felvett flegmatikus előadásmodor ellenére korántsem olyan „laza” történések tálalásához. S a gyakran egzotikus, különleges, kalandos, „ornamentikus" cselekményközeg is csak afféle díszlet - egy dekoratív eszközökkel is élő, olvasmányos, komoly irodalom mesterségbeli tudás által kínált, olvasóbarát módon udvarias díszlete - a szörnyűségesen felülmúlhatatlan témához: az elmúlás részletváltozatosságában is példásan monoton zengéséhez... Mert így, ezen a hangon szólalnak meg emez arcok, szájak, s annak ellenére így, hogy a részleteket tekintve kívül-belül (sorsra, kinézetre, korra, nemre, kultúrára, gondolatvilágra nézve) egymástól igen különböző, ráadásul egyként humorérzékeny fejeken helyezkednek el.

*

A Petőcz-írásnak ez a novellákon edződött humorérzék(enység)e igen lényeges jellegzetesség az alkotó, pontosabban: az (eddigi) œuvre műnem- és műfajteljessége, az életmű ilyen szempontból mindinkább érzékelhető, immár meglehetős kiteljesedése viszonylatában. Lévén ami a jelen pillanatban még megjelenés előtt álló, 2009-re tervezett Petőcz András-verseskötetről aktuálisan tudható, az döntően ennek a sajátosságnak az erőterébe helyezi belőle a folyóiratokból nagyrészt már ismerhető új anyagot is. Hát még a régebbit! Tehát: műnemeken — s a líra-műnemen belül: műfajokon (vagy kvázi „műfajokon": verstípusokon) — átnyúló érvénnyel jelentkezik itt megint egy bár önmagában oszcilláló, mégis messzemenően egységesítő jellemvonása a szövegiségnek, ahogyan az az írói aktivitás véletleneiben, kanyargóiban, vagy éppen belső törvényszerűségei szerint alakul és érzékelhető gyakorlatilag. Azonban (?) ez a humor-nyitottság legalább két irányban konkretizálódik; az egyik a „szorongásos tájversek”5 érzékeny-otthonos hátborzongatóságáé: pl. Az idegen című vers ilyen hatású; a másik az avantgárd-modern poétika-határoló, kifejezési lehetőségkutató szövegei közül, mondjuk, a Hajnali szárnycsapásoké. És véletlen volna, hogy Az idegen arc születése című verseskönyv már pusztán címadásában, felütésével két nem éppen távoli Petőcz-prózakötetre is utal? — Szemantikailag összeérő motívumszálak, amelyeknek még nincs is vége, pusztán a felsorolásukat kell elharapnunk (terjedelmi okokból) itt és most.

            Dolgozatunk 2. jegyzetében azért vezettük el retrospektíve éppen addig az időtávolságig a petőczi önálló publikációkra való könyvészeti rátekintést, ameddig az történt, mert így egészen a 2002-es lírai hosszmetszet, az „összegyűjtött és új" verskötetet megképző, s címének/alcímének jelentésében az integrativitás és a sokrétű poétikai reprezentativitás mozzanatait egyaránt hordozó, monumentális összeállítás, a Majdnem minden erőteréig nyúlhat(t)unk vissza. Ez igen fajsúlyos teljesítménynek láttatja a szerzőnek a megjelenésekor kb. három évtizedes munkásságát, illetve — az elővezetett líraműfajból következően — (még) elsődlegesen költői teljesítményként mutatja fel azt. S a hozzá közeli vagy főként az utána következő döntő próza-fejlemények meg a „sajáthoz” képest időlegesen az „álneves” lírikusi aktivitások eluralkodása miatt legalább annyira a lezárulás lehetőségének képzetét is társítva a költői tevékenységhez, mint amennyire a jelenben-jövőben történő felfokozódás érzését: várakozását alakítva ki a szemlélőben. Mármost a 2009-es verseskötet megint „válogatott és új" anyagot tartalmazó lesz, főként pedig, egyáltalán: verseskötet ismét. Több új lírai művet és nem kevés régebbről emlékezeteset prezentáló. Finom súlyponteltolódásokkal üzemelő szövegiségével stilárretorikai dinamizmust előjátszó, és az európai meg világ-kulturalitás kilátásait elővezető munka valahány. Mindegyik a Petőcz-írás általános lírai hangsúlyát hordozza töredezett-rebbenő hangsúlyaival, és a Petőcz-epikában újabban megszokott esztétikai-etikai tematizálás horizontjait mutatja be sokszor narratív jellegű perspektivizáltságával.6

1 Kálmán C. György, Színes és sötét, Élet és Irodalom, 2008. június 6., melléklet 8.

 

2 Ahogyan részben már, és esetenként műfajmegjelölésükkel együtt, a főszövegben szó volt róluk: Arcok (2008); Idegenek (2007); Csigaházi Eduárd (meseregény, 2006); A születésnap (2006); Sárga virág a feleségem (2005); Európa rádió (versek, 2005); Mecseki Rita Eszter: Nőtincs (versek, 2004); Vészhelyzet a Mágusképzőn (meseregény, 2003); Seymour Glass: Tenyered ha csattan (versek, 2003); Egykor volt házibarátaink (2002); Kalandjaim a Mágusképzőn (meseregény, 2002). (Azért beszélünk bizonytalanul „mintegy 10-11 könyvpublikációról”, mert a kötetmennyiség számmegadásából egyet, vagy „felet", levonunk — a 2006-os könyvnek a 2002-es „felnőttprózai” kötettel való nagyfokú szövegi egybeesése miatt.)

 

3 A líra/epika-(választó)vonalon. Beszélgetés Petőcz Andrással, Forrás 2008/2., 81.

 

4 Uo.   

 

5 Vári György, Előszó — Petőcz András: Az idegen arc születése, Kalligram 2008/12., 92.

 

6 Vö. „epikus karakter” — Vári, i. m., 91.