Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tenczer Tamás

Százados lenkei álmok

„Ez ám csak a század, / Ezek a legények! / Ősapáink mellé / Odaillenének. / Romlatlan bennök a / Régi jó magyar vér... / Bár adhatnék nekik / E dalnál nagyobb bért!” (Petőfi Sándor: Lenkei százada)

 

Százada tette naggyá, százada nagy költője pedig halhatatlanná Lenkei kapitányt — aki később vértanú-tábornokként az aradi börtönben pusztult el —, miután az 1848 nyarán a forradalom hívó szavára galíciai állomáshelyükről hazavezette Württemberg-huszárjait. Talán ehhez mérhető nekibuzdulás kellett ahhoz, hogy néhány ember a fejébe vegye, kivezetik a tartós mélyszegénységben tengődő bódvalenkei embereket a nyomorból.

Bódvalenke valamikor nem is olyan régen Hídvégardóhoz tartozott, mely település a Bódva-völgy országból kivezető végén, a piros-fehér-zöld cölöpöktől éppen csak innen található a 27-es út közelében, és amely egyre inkább hídfővé izmosodik. Hogy a szétválás jót tett-e a lenkeieknek, döntsék el a helybéliek, vagy az arra járó maga. Most viszont mintha mozdulna valami: halvány remény költözött a pergő falú épületek közé egy külső kezdeményezés nyomán.

Gyűrűzvén bár messzi földről a gondolat-indulat, termőtalaj kell a magnak, hogy esztendőre dudván tudja a zsizsik, emberére akadt a dagványban. Falakra körvonalazódik a lápszélen a cigány mesevilág, vakolódik az alap, hogy színre kerüljön az ősök képzelete. Megragadván az eltűnés előttit, vert falon, simogató kezek nyomán lehel sajátos színvilágot a megújult felületekre a tornai cigány Álmodovar a maga köré gyűjtött gyereksereg segedelmével.

Saját közegében hetedíziglen nyúlik vissza a múltba a miskolci ecsetmester, Horváth János, hogy a jövendőt megmódolva legalábbis ráhatásilag tegyen próbát a csökönyös kikezdhetetlenségben. Templom az, nem templon — mond ellent sokadszorra a korán rögzült rossznak dörmögő türelemmel. Makacs dolog a vér szava. Ha szagot fog az akarat, nehezen tántorodik. Állja a vihart derekasan, de az igazán alattomos ellenség a szélmalomharc. Az tud csak igazán őrölni. Nem is annyira meg, mint amennyire fel.

Az ötlet, hogy cigány népmesék elevenedjenek meg a falubeliek házainak csupasz oldalán, már több mint kósza gondolat Bódvalenkén. Ardó felől íves kanyarral fut be az út a faluba, van tehát idő gyönyörködni a már elkészült második freskó teljes pompájában, mely a Nap és a Hold megszabadulásáról mesél az érkezőnek. A túlvég kanyarjában álló épület oldala is előkészült, ló-sor ménesül lassan a friss felületen. Bent a faluban közösségi ház létrehozásán fáradoznak a szervezők, pályázati pénzből talán a lápra épült házakban élők helyzete is valamelyest javulni fog. Horváth János mellé újabb művészek csatlakoztak, így egyszerre 3-4 alkotás születik. Az egyik az archaikus múltból merít, a másik a közelmúlt gyászos történéseinek állít baljós hangulatú emléket. Ahány ház, annyi mese, mégsem Meseországban vagyunk. Nagyon nem.

 

„Dicső fiak ők! s ha / Énnekem nem hisztek, / Ám nézzetek oda, / Hogy mit cselekesznek. / Én elhallgatok, az / Ő tettök beszéljen... / Százszor kiáltjátok / Majd rájok az éljent.” (Petőfi Sándor: Lenkei százada)