Spanyolnátha művészeti folyóirat

Boldogh Dezső

 

A szegény kis B. D. emlékeiből

 

             1

Amikor születtem, mondják, néma volt

a sajtó, a házmester, a nép.

Három kakas-szó harsant, s a méla hold

égrevillantotta apró kis csecsét. 

A dolgok néha megfordítva voltak,

odafönt összeért a pokol és a mennybolt.

Úszkáltak bennük goromba holtak,

a földiek meg lassan megbomoltak,

a szomszédék nyakalták a meggybort

 

(vagy egyszem gyermeküket verték).

 

             2

A dolgok néha egyenesbe jöttek,

de az esztendők gellert kapva szálltak.

Új alakban, sandán visszaköszöntek,

épülésére törekvő hazánknak.

S én bennük nőttem, kinőve új ruháim,

emelve arcom túl az ég búráin,

— hogy az alantból semmit se lássak.

 

             3

A felhők mondták: „várjatok csodát”!

—  de ők csak portkavarva éltek.

Az okos gonoszok, a lelkes ostobák,

a háremőrök, és az állami heréltek.

(És most:

a villanyszámlás —  „akkor kikapcsolják”!

A hentes: „emberhúst tessenek”!

A dühösök haragukat ontják,

„a világnak neve: rettenet”)

 

             4

Amikor születtem, felnőtt már egy rendszer,

az unokák az ősöket feledték.

Béke és bőség kora, íratták ezerszer

(mikor később iskolába menvék).

A nagyapák a szakállukat rázták,

traktorosok s mosónők hullottak el sorban.

A tv-ben ünnepek, ringó barázdák.

A hülyék holdraszálltak ama korban.

 

             5

De én az egészről mit sem tudtam akkor,

agyam igen lágy volt, tejfogam se nőtt.

Nem sejthettem, hogy ez pont a vas-kor,

s az ember térdrehull egy rakás sztár előtt.

 

Álomhajók szálltak a gyermekkor vizén,

borostyános csöndek suhogtak az éjben.

Törpék helyett ott volt nekünk a kerti rém,

ki elsompolygott hajnalonta szépen.

 

Mennyi hold volt, mennyi csillag-pára,

mennyi kismajom a képeskönyvekben...

Mennyi fura fény, a szoba magasára

ahogy utcalámpák lombos árnya rebben.

 

              6

Sok-sok testvérem volt, gyerekek és népek,

sok kis nyálas óvodai társam,

kiket hosszú időkig meg nem emésztett

az emlékezés, a megszépítő

(melyben pedig annyi báj van).

Az esztelen futkározások, gesztenye-gyűjtések.

A kresz-vetélkedők, üveggyöngy-fűzések.

A csendespihenő, amit legjobban utáltam.

 

             7

 A doktor bácsi. (Farkasnak hívták,

sokat viccelődött, fogait csattogtatta,

stb.) A biciklipálya. A játszótéri hinták,

vagy én löktem, vagy engem löktek rajta.

Vagy félre valakit, hogy jusson

számunkra több hely a nap alatt,

noha mind pont ott tolongtunk együtt.

(Megannyi kis bróker, ahogy összeszalad,

és felszikrázik apró poros seggük.)

 

             8

Az óvónéni. Egyik a sokból,

aki a hosszú csendespihenőkön

magábatekintett. A sarokból

figyeltem, félighunyt pilláimon át,

amit csodálhatok azóta is a nőkön,

ahogy órákig kozmetikázza magát,

grimaszol, rúzsoz, nyelvehegyét

ahogy ajakához érinti... (Talán elégedett,

hogy megint elhasznált egy egész készletet.)

 

             9

Aztán a kötelesség-évek (vagy az élet-játék).

Leginkább a dühöngő a parkban.

Mikor én is osztály- s embertárssá válék.

A hazamenések az őszi latyakban.

Mackót a jók kapnak, rókát meg a rosszak.

A felnőttesdi az iskolaünnepeken.

Kék meg piros nyakkendőit köti rám a korszak,

(ahonnan többé nincs mód elszelelnem).

 

 

 

Pont úgy kellene

 

...És fásszárú gyomok is nőttek azóta a kertben

mint leigázatlan pici távoli táj a gyerekkor

elvermelve rohadnak gombfoci-készleteid már

megcselekedted amit kijelölt vala szörnyeteged

létharcok közepett sorozatgyártott felnőttként

itt ülsz ostoba könyv-nehezékekkel kosaradban

várod a felszállást és érzed a zöld erejét mert

érzed vendég voltál persze dehát ki nem az itt

jó nők és manökenszerű srácok mint ahogy élnek

túlzott döbbenetek nélkül kecsesen szabadon

pont úgy kellene gondolod és poharad beletartod

hulló fényét „még vörösesb borrá szinezőbb mód”

megvadító lobogásaiba az alkonyi napnak

félrebeszéled az isteni nyelvet sarkkutató már

úgyse leszel se miniszter könyv-nehezékeiden por

már hatodik poharad... és egy fakanállal a szellem...

(márminthogy húzó híján így kell bökögetned

mert többé nem szállhatsz lég-kosarába hajódnak

hogyha vörös szél nem támad és isteni nyálka

szárad a fűre majd hajnalra hogyha felébredsz)

mint a dugóhúzó az időnk is persze spirális

mint leigázatlan táj gyom veri bútoraid fel

már hatodik poharaddal szűröd az alkonyi csendet

át temagadba és fakanállal új üveget nyitsz

és kissé ideges vagy (kosztümös angyalokat látsz

közben a tévén mondják súlyos esők közelednek

szólal a bankár is — belekóstol jó szivarába —

„sajnos eltehetetlenkedték már a jövendőt

hasznunk rajtuk lassú kamattal nő” — vigyorog —)

mint az időnk a dugóhúzó is persze spirális

hónapok óta nincs nyoma sem s pepecselsz a lakásban

egy fakanállal hónapok óta...