Spanyolnátha művészeti folyóirat

Rónai-Balázs Zoltán

V. egyik halála

 

A hall nagy függönye átlátszatlan tömbként takarta az üvegfalat, ami a kertre nézett, V. szépen ápolt pázsitjára a tujasövénnyel és japánbirsekkel. Nem is lógott: tömör volt a sötétben, inkább állt, akár egy fal, s a kinti holdfényből annyit engedett be éppen, amennyire nem terjedt a hatásköre: középen egy sávban, ahol nem volt összehúzva.

V., aki a hallban állt, óvatosan szemlélte a derengésben feketéllő tárgyakat. Pontosan ismerte mindet, de éji útjain a bárszekrény felé, még rémülten, dobogó szívvel, izzadtan és lihegve idegen, ellenséges tájban tartózkodott. Pontosan tudta, ha sietni kezd, valamin átesik, talán a puffon, míg a fotelre vigyáz, hogy meg ne lökje.

A fotel tűnt a legveszélyesebbnek, az ajtó felőli fotel, most nagy, puha, fekete halom, egybeolvadva az dohányzóasztallal és a támlájára vetett házikabáttal. Ha meglöki, az asztalnak ütődik. Persze mindez alig csapna zajt. De mi van, ha megbillen az ólomkristály állóóra és a padlóra esik? A szétreccsenő üveg ebben az éji csendben borzasztó lesz, minden bizonnyal éles és hosszas csörömpölés, sokkal hangosabb, mint nappal, és sokkal hosszabb. A felesége rossz alvó volt, de mindegy is, hiszen erre bárki felébredne, ő is, illetve ő nem, mert ébren van. De nem erre kell gondolni, illetve erre is, de nem csak erre, vagyis fordítva, mert elsősorban a bárszekrényre, majd ott is óvatosnak kell lenni, le ne verjen valamit, ott a cél közelében csak nem kapkodni, finoman a konyakos üveget, nem, előbb a rohadt szekrényajtó a zörgő táblaüvegével, azt kinyitni, és aztán, kizárólag aztán a konyak. De ez is micsoda hülyeség, nem kell elhatározni, minek, nem tőle függ, ki kell nyitni, persze, hogy a fenébe másképp, ott a szesz, mögötte. Sok kis pohár, sok nyomorult kis pohár, amik iszonyúakat csendülhetnek, mind lesodorható, kis nyomorult besúgók, nem is azok, besikoltók, üvegből fog inni most is, de mindegy, a konyak köztük trónol, közömbös és langyos, ki kell venni, egy hang nélkül. A felesége nem ébredhet fel.

Éjszakai ivó. Nem értené, mért pont ezt értené, azt mondaná, alkoholista és akkor neki el kellene mesélnie a rémálmait, a szorító mellkasát, a hideg verítéket, a félelmet, ami nem múlik el az ébredéssel. Hogy igazolja magát, Elza meg nem értené, terápiát javasolna és el is kéne mennie rá, Elza nem bírja az alkoholistákat, ha tiltakozna, elköltözne, ismeri már annyira, ő eljövendő gyermekeik anyja, vagy nem is ezért, az ugyan lehet más is, de pont egy válás hiányozna épp, most, az betenné a kaput, az tenné be szépen. Terápia! Nem kell terápia, nem mehet ilyesmire, nem, csak még egy dolog lenne, ami nem derülhet ki, és úgyis kiderülne, minden kiderül, megtudnák a cégnél, fúrni kezdenék, így is fúrják, de akkor azt hinnék, hogy nem bírja, a stresszt, a felelősséget, hogy kész van, kicsinálnák, odalenne a bizalom, odalenne ez a ház is, meg minden odalenne.

Most a bárszekrényig, el. Csak ne volna ez a fojtogató nyomás, mintha a trópusokon lenne, bár ez belül van, és nem is meleg, akkor nem olyan, mint a trópusokon, mindegy, milyen, meg kell tőle fulladni és ugyan mitől is fél, nincs itt semmi, itt lakik, polgári otthon ez, semmi sincs, egyáltalán semmi, bárcsak gyújthatna villanyt, de nem, az a fény, az az éjjeli, az a műanyagfény, az maga a magány, így még legalább ugyanaz a tér, ugyanaz, amiben Elza ott szuszog, valami maradék normalitás, kis szánalmas szál, vagy nem is szál, nem szálra hasonlít, inkább egy ködszerű, sóhajból való, álló folyó. Nem, ostobaság, nem olyan, de mit vergődik ezzel? Elindulni kéne. El kéne. Ott két nagy tömeg közt fél méternyi hely van, fél méter, de most kevés, szánalmasan kevés, és nem látszik, vagy igen, mintha lenne ott egy halvány, eltérő része a sötétnek, mintha egy kicsit, nagyon kicsit világosabb volna ott egy folt, vagy csak a szeme, az csapja be, ki kell próbálni, máshová nézni ilyen meredten, erőlködve, kicsit balra mondjuk, ott is anyag a feketeség, hátha csak vizionál, ellenőrizni kell — tessék! Ott van. Ott a folt, látszik, szürkébb is, mint az előbb, pedig emlékszik, nagyon jól emlékszik, hogy az csak sötétség, talán az előző hely is az, de hogy tudja ezt meg, ha odanéz, ott lesz a folt, mi legyen? Csak ne ugrálna össze-vissza a szíve, milyen undorító a ráhűlt veríték, a póló, ahogy hidegen a hátára tapad, mint egy nem felejthető, nyúlós, zsíros csók, le kéne venni, de hogy merhetne ilyen széles, szanaszét mozdulatokat tenni, nem messze az a mozdulatlan csillanás az állólámpa, amarról a vitrin és egy pólót csak úgy vehet le, ha közben eltakarja az arcát, megszűnt térérzékeléssel, és nehezen, mert tapad, át kell húznia a fején, a két könyöke oldalt szétállna, meg is billenhetne, görnyedten, vizes pamuttal a fején, eleshetne, nem szokott, de nem lehetetlen és bele a vitrinbe, ezt nem kockáztathatja. Nem, semmiképp. El kell viselni, majd a konyak segít, ott nem messze a bárszekrény, most elindul és odamegy, a vacak tárgyaik közt, minek így telezsúfolni egy nappalit, csak lassan, mert a szőnyeg is felgyűrődhetett, sose fog odaérni, a fene egye meg, bárcsak csörtethetne, át ezen a nyavalyás pár méteren, a francba, pár méter az egész!

Vigyázva, két karját eltartva felemelte a jobb lábát, mereven és csak éppen, talán két centire a parkettától, előretolta, aztán kis ívben elmozgatta jobbra-balra. A levegőnek szobaszaga volt, jellegzetes, takarított szobaszaga, és ezt most egyszerre intenzíven érezni kezdte. Apró kis tántorodásait, amit ez a lassított és cseppet sem természetes mozdulatsor okozott, ügyetlen kis riszálásokkal korrigálva leengedte a talpát, az pedig puha, süppedős talajt ért. Ez már a perzsa! Valahogy erőt adott neki ez a felismerés, teljesen értelmetlenül és indokolatlanul, bátorságot. Lépett egy következőt és mégegyet, és megint. A jobb keze valami élesbe ütődött. Összeszorult a torka, megtorpant, kimerevedett és előregörnyedt önkéntelenül. A halk koppanáson kívül semmi nesz nem hallatszott. Az ijedtségtől visszafojtotta a lihegését. Így várt pár másodpercet, de a csend a továbbiakban változatlan maradt. Ez a dohányzóasztal sarka volt, innen már alig három méter az egész. Fújd ki a levegőt, a levegőt, fogsorhoz szorított alsó ajakkal, lefelé, de rögtön tátsd is ki a szád az újabb adagért, megtanultalak már, jól megtanultalak! Lihegett. Hirtelen borzongásroham kapta el, hideg veríték verte ki és remegni kezdett. Ezt most meg kell várni, míg elmúlik, így képtelen tovább haladni, nem lehet így. Ami eddig is megvolt, az idegenség és elhagyatottság érzete, felerősödött, jól ismert, utolsó tagjaként a tüneteknek, olyannyira, hogy majdnem felszűkölt, de nem tette, állt, bámult maga elé és nem szűkölt, csak a szíve dörömbölt, szakadozott ritmusváltásokkal. Elmúlik, mindjárt jobb lesz, mérséklődik, ezt ismételgette görcsösen, és rákényszerítette magát hogy tovább haladjon, tovább a megváltó bárszekrény felé, ahol a konyak lakik, amit olyan érzékletesen képzelt el a pillanat szorításában, hogy önkéntelen nyeldekelni kezdett. Tétován tapogató lába pár lépés után megtalálta a puffot, lehajolt, megfogta, úgy kerülte ki, közben enyhült a roham, nem sokat, valamelyest. Megtalálta és megmarkolta a fotel karfáját, azt simítva totyogott, oldalazón, izzadt tenyere felkúszott a háttámlára, elengedte és az utolsó fél méter csupasz parkettájához ért a lába. Megállt, feszültek az inai.

Most nem kapkodni, gondolta görcsösen, nem szabad, most nem szabad leginkább, most a legerősebb a vonzás, itt a végén, a vágy, mert fel lehetne tépni az ajtót, most van esély összetörni a poharakat, padlóra rántani valami szar likőrt, a konyakosüveggel, mindegy, csak gyorsan, azonnal, a szekrény oldalába rúgni, míg a dugót tekeri, türelmetlenül, az engedetlen ujjaival, és annál nehezebben jön le, zengene a ház, nem, ezt el kell kerülni, lassan, óvatosan, mint eddig. Iszonyú, hogy milyen közel van! Csak szépen előre a kart, eléri az ujjhegy az üveget, akkor oldalra, végig, ha erre nem, arra lesz, a fogantyú, végül meglesz. Egy mozdulattal kell kinyitni, nem nyikorog, csak pattan egyet, nagyot pattan, zörren is, de nem lehet elkerülni, ez az, amit nem lehet. Mindegy, pattan, úgyis pattan. Elengedte a tárt ajtó fogantyúját, egy pillanatig fülelt, benyúlt a bárszekrény öblébe, ügyelt rá, hogy a kis poharak szintje fölött jóval tegye, aztán kitapogatta a konyakot. Jellegzetes volt, barázdált, metszett üveg. Megemelte, ez volt a legkritikusabb pont és magához húzta. Megérkezett. Kitekerte a dugót, nehezen jött, száraz nyikordulással, de már nem foglalkozott ezzel. A szájához kapta és hosszú kortyokkal, mohón beleivott.

A szesz íze szétcsapódott a koponyájában. Végigperzselt a torkán, a mellkasán át, le a gyomrába. Ott megült. Kicsit később szétmászott a végtagjaiba, aztán puhán vissza a fejébe. Miután abbahagyta a lihegést, V. a függönyrés derengésébe emelte az üveget, majd újra a szájához. Visszafelé már könnyű lesz.