Spanyolnátha művészeti folyóirat

(Hagyni a lárifárit...)

Nincs az a tét, amiért mindent el kell követned. Vagy mégis? Miért mit, mivel követsz el és hogyan, kérdezik a soros amerikai üldözős-bűnözős-zombis filmben, nagy lélekívek, kíméletlen lövések, marcangolások, vérömlések, megfontolt hosszúkávék, fájdalmas nézések, halál. Mindig meg vagy vezetve, legalábbis ez a szándék, hogy belesétálj a csapdába, mélyen, valóság helyett valóságszerű, valóságrajzolatú massza, hajrá, előre, mondd, én vagyok a jó fiú, tudok mosolyogni, simogatni, szeretni, de a rossz fiúk között is vannak szimpatikusak, akik legalább egyszer-egyszer sírnak, mert váratlanul, hirtelen nekik is lesz lelkük, moralizálsz kicsinykét, hiszen bár őneki sem tetszik minden, ami errefelé az úgynevezett szabad akaratból történik, de szereti minden gyermekét, és közben szépen, lassan, észrevétlenül üresedsz, tompulsz, válsz egyre közönyösebbé, ennyi borzalmat ugyanis nem lehet maradandó károsodás nélkül végignézni, nem.
Hiszel-e még valamiben, tennéd fel a kérdést újra és újra, hihetsz-e még, bírsz-e még erővel, vagy csak teszed-veszed magad, nyúlós gumicukorkaként sodródsz, megvakulsz, megsüketülsz, elnémulsz. Nincs kedved beszélni, amúgy sem lenne miről, nem lehetne, nem kell, nincs szükséged a beszédre, zavar csak téged a cselekvésben, egyre inkább. Tenni akarsz, menni-menni, átharapni, ütni-rúgni, hagyni a lárifárit, hagyni a cicamicát, ülni, állni, ölni, halni. Mert el vagy már rég hagyatva, elhagytad magad, nem maradt belőled semmi, nem vagy már se csúcsa, se koronája semminek.
Talán nem tudsz majd a szemébe nézni, talán nem is akarsz, talán mindegy is, persze, mindegy. Egyszer régen, messze, nagyon messze, amikor még jelentéssel bíró szavakat használtak a lények, valaki, aki a lehető legtöbb jelentéssel bíró szót tudta használni, azt mondta a többieknek, ha új tárgyakat és dolgokat, vagy a meglévőkből többet akartok, soha ne annyit akarjatok, amennyit csak lehet, amennyit bírtok, hanem elégedjetek meg azzal, ami szükséges, fontos, és akkor mindig marad hely a szavaknak. Minél több szó fér el a világban, annál gazdagabbak vagytok. Minél kevesebb szónak van helye a világban, annál szegényebbek vagytok. Hiszen ha nem tudtok eleget beszélgetni egymással, akkor nem ismeritek meg egymást, az ismeretlen pedig mindig inkább félelmet kelt, rettegést, a félelmet legyőzni pedig csak úgy lehet, ha elpusztítom azt, ami okozza. Így vezet tehát az út a pusztulásig, zárta mindig szónoklatát a valaha élt legkiválóbb szóhasználó.
Felemeled tehát a fejed, és hiába érzed a hideg verejtéket végigcsorogni az öreglyukadtól a farokcsontodig, a szemébe nézel. Szokás szerint örökkétartó, sőt örökkévaló a pillanat, amíg történik, hogy odaér a tekinteted. Rád mosolyog. Szia, mondod, szia, mondja. Örülök, hogy látlak, mondod, én is, mondja. Régen találkoztunk, van már, igen, olyan régen, tényleg. És mi történt, ez-az, gondolhatod, gondolom, nálad is, hát, most képzeld el, képzelem. Hihi, hehe, haha.
Kedvesen mosolyogtok egymásra, jófiúk egymás közt, akárha gyerekkori barátok, egymásban kiteljesedő szeretők, vidám délutáni hosszú kávé külön hideg tejjel, (...) vállon vereget, hátradől, mélyet szív a cigarettából, a könyvesbolt felé néz, hosszan, jelentőségteljesen, persze, aztán beszélni kezd, képzeld, ma reggel, fogmosás közben eszembe jutott egy régi történet, habár én vagyok a szenvedő fél, nagyon tanulságos és nem is túl hosszú, úgyhogy el is mesélem, azt hiszem.