Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kőrösi Zoltán

Berka Attila: Lada Béla nem hal meg

Kopott, gödrös aszfalton, szurokkal pettyezett betonon járunk, kopognak a léptek, és mégis. Mosatlanok és ételszag. Fúj a szél és homok csikorog a fogak között. Egybefolyik reggel és este, lámpafény és neonfény, hajnalfény és estefény. Ébredés és túlélés, készület és maradás.
Cigaretta, szesz és szex.
Telik, de nem múlik.
Berka Attila szavai, mondatai, történetei mintha egyformán peregnének, holott mindig minden más, a mindennapok ropognak a fogak között. Lada Béla izzad, szomjazik, cigarettázik, fél és vágyakozik, menekül és akar.
Berka Attila mondatai, történetei olyanok, mint egy rohanó, rémült ember lélegzete: hosszú, kapkodó légszomj, aztán a pattogó érverés. Folyton, szándékkal elvétett kötés, egy végtelenített, soha el nem készülő pulóver. Lada Béla olyan szobrász, akinek szavakból, mondatokból, történetekből tapadnak egybe a szobrai. Belőlünk: a szeretőinkből és a házainkból, a cigarettáinkból és a könyveinkből, a rémült hajnali ébredéseinkből és a táskás szemünkből, a tiltakozó testből és a vágyakozó intellektusból.
Berka Attila huszonöt tételes történetében nincsen jó és nincsen rossz: a kattogó, elkerülhetetlen létezés van.
Szél, beton, homokcsikorgás.
Ladák között nőttünk fel, Ladák szaga csípi az orrunkat.
Szobrászok akarunk lenni, csak senki ne lássa a műveinket.
Lada Bélák vagyunk, sose halunk meg, hiszen kattog a falióra, parázslik a cigaretta, mindig van egy következő hajnal és egy szó.
Vagy ha nincsen, hát akkor is úgy tesz, mintha volna, ez benne a legrémületesebb.