Spanyolnátha művészeti folyóirat

Berka Attila

Tor

Nem tudja, mióta sír. Támolyog bokortól bokorig, fától fáig, nyakán hangyák, szájában nyirkos avar íze, botladozik, kiabál teli torokból, pedig nem fél semmitől, csak a szemhéja ólomsúlyú, el fog esni, nyögi két slukk között, bár egyedül van, mint mindig.

Sokáig úgy hitte, egyszer majd ő is, mint oly sokan e földi siralomvölgyben, belezuhan a szerelem sötét vermébe, és boldogan együtt él valakivel, míg meg nem halnak. Fiatal és ostoba volt. Ma már tudja, hogy ez lehetetlen lett volna, lenne, hisz képtelen bárkit is elviselni maga körül, mivel önmagát is gyűlöli, sőt, alapvetően és elsősorban saját, unalomig ismert és ismételt mozdulatait és gondolatait rühelli, a többiek, a világ – ó, igen, a világ, az emberiség és a többi, ó, az aljas, szemét, szar szavak – csak azután következnek.
Az utolsó lánnyal hajszál híján sikerült. Végtelen türelme volt, felfoghatatlan szeretete. Kezdetben egyáltalán nem hitt benne, aztán egyre inkább úgy érezte, jóllehet még pocsék borotválkozótükrének sem vallotta be, hogy megtalálta az igazit, most már csak rajta múlik, mi lesz a dologból. Bizakodott, reménykedett, akarta volna. Ám egy szörnyű, nyomasztó álmokkal előkészített hajnalon rég elfeledettnek hitt hangokra: megvert és megerőszakolt nők zokogására, legyőzött férfiak halálsikolyára, kukába, szemét alá gyűrt gyerekek vergődésére ébredt megint. Csak ült mozdulatlanul az ágyon, nézte a függönyt az ablakon, cigarettáról cigarettára gyújtott, még pálinkáért menni sem volt elég ereje, és nem mert a félelemtől zokogó lányra nézni.
Verejtéke vastagon a bőrére száradt, orrában kemény szilánkokká merevedett a vér, az utolsó cigaretta füstszűrőjének darabkáit alsó ajkainak réseibe ragasztotta a nyála, mire magához tért, és a lány akkor már nem volt ott. Bakancsban a konyhakés, padról padra a hétágas nappalban, de sehol nem találta a helyét. Csak a vágy, a lüktetés, a remegés. Aztán hetekig azt álmodta, hogy nem ébred fel, és ettől végtelenül nyugodt volt, alig várta, hogy újra elaludjon. Később azonban – ki tudja, miért – visszajöttek a rémálmok, hogy egyre több időt akarjon ébren tölteni, aludni pedig kizárólag villanyfénynél merjen.
A nappaliban minden készen állt. Elégedetten mérte fel a terepet. Gazdagon és nagyvonalúan összeállított svédasztal, remek szendvicsek, kiváló italok, tányérok, evőeszközök, poharak – minden rendben, milyen szép, ó, mennyire gyönyörű ez az alaposság, ez a tisztaság, a rend!
Milyen jól megszervezte... Mindenki itt lesz, aki számít. Persze sok időt is vett igénybe, és utólag elismerően gondol vissza az úgynevezett akkori, régi önmagára, hiszen abban az életformában, azon körülmények között, bizony, nem lehetett könnyű a szervezés-tervezés folyamatát végigvinni, habár kétségtelen, a szent cél minden esetben – ezt tudjuk jól mindannyian – megsokszorozza az ember teljesítőképességét. Feltehetően az ő esetében is valami hasonló történhetett, nyilvánvaló, hogy egyéb magyarázat nincs a tökéletes munkára. Továbbmegy, ellenőrizendő a többi helyiséget.
Egy pillanatra megijed, érzi, fogytán az ereje. Az elmúlt napok, hetek szívós, testet-lelket nem kímélő munkálataitól kissé megfáradt. De most, a cél előtt nem adhatja fel. Vendégei számára a csak az adott személyre, pontosabban a vele való kapcsolatára emlékeztető ajándékot készít elő; ott fogják megtalálni, azon a helyen, ahol az utalásokkal terhelt tárgynak magától értetődően lennie kell. Mert mindannyiuk számára világossá akarja tenni, hogy, habár senkire sem haragszik, nincs benne utálat, gyűlölet, senkinek sem tudott megbocsátani.

Nekiesik a mosogatónak, fogai fülsértőn koccannak a konyha kövén. Kinyitja a szemét. Felül, hátát a falnak támasztja. Egyszer csak távoli, de kellemes bizsergés kúszik benne felfelé. Az ágyékától indul, és csigolyáról csigolyára hágva tart az agya felé. Odanéz. A kurva életbe, kiáltja.
Felugrana, de nem mozdulnak a végtagjai, helyette könnyezik, a só marja kiszáradt ajkát. A feje lüktet, forog, nehezen veszi a levegőt.
Óvatosan föltérdel, majd alapvetően céltalan mozdulatokkal kapaszkodót keres.
Beszélni akarna, hiába nincs kinek, de csak morog, szuszog, vartyog összevissza. Lassan újfent körbeveszi a sötétség, majd ismét és megint, és nem fáj, amikor a konyhakőre hullik a feje, mindössze a fülében érez némi hideget, de az sem tart sokáig.
Bágyadtan bámulja a plafont, elalszik, felébred, elalszik, felébred, de nem könnyebbül meg. Elégedetlenül tekint körbe. A konyhában természetesen minden ugyanolyan, ugyanott, csak a csempék csillognak keserűbb fénnyel, akárha ők is valamilyen bizonyos, megfelelő pillanatra várnának. Hosszan vizslatja a plafonban árválkodó szeget. A cigarettafüst csípi a szemét, eddig észre sem vette, hogy rágyújtott. Sajnálatosan messze vannak a hamutartók, jártányi ereje sincs, marad a konyhakő. Majd felmos, gondolja automatikusan, ettől pedig jobb lesz a kedve.
Még szerencse, hogy nincs túl hideg, rég fölfázott volna, cikkan át az agyán. Mintha vibrálna a nap. Nagy nehezen, négykézláb az ablakhoz vonszolja s a kilincsbe kapaszkodva felhúzza magát, arca az üvegre tapad. Kinéz.
De még sehol senki. Talán életében először egy kicsit félni kezd. Vajon eljönnek-e? Hajlandóak-e még a történtek után találkozni vele? Térdel dermedten, némán, egyedül.

Ül a szobában, a fotelban, szemben a tükörrel, és vár. Alig emlékszik valamire, pontosabban semmire nem emlékszik, csupán az érzés maradt, hogy elrendezte, amit el kellett rendeznie, a ház, a szobák és ő maga is fogadóképes állapotban van. Ennyi. Az ablakon át jól látszik a még mindig néptelen utca, a lüktető nap. Izzad a tenyere, szétárad benne a lámpaláz. Csak semmi ne jöjjön közbe, ó, bárcsak sikerülne!
És látja, ahogy jönnek, egymás után parkolnak az autók a ház elé, a kocsikból átlagosan hárman szállnak ki, emígy igazolódnak előzetes várakozásai. Rokonok, barátok, munkatársak, ellenségek, mindenki, aki valamiért fontos volt, mondhatni szerepet játszott az életének valamely szakaszában.
Elégedetten, szélesen mosolyog, igen, sikerült, megcsinálta, összegyűjtötte őket. Itt vannak mindannyian. Itt vannak, hogy hallhassák ők is a harsonákat, láthassák ők is a fényt. Végtelenül hosszú idő óta ez az első teljesen tiszta napja. A csengőre vár. Mélyen a tükörbe néz, a cső a szájában, a markolatot határozottan szorítja, mutatóujja a ravaszon. Tényleg nem fél semmitől, a tartása egyenes, tekintete büszke. Végre valaki megnyomja a csengőt.
Aztán csak a kék, a sárga és a vörös. És a zöld, a lila és a barna. A fekete, a fehér. A szürke. Az Isten.