Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vári Fábián László

Írótábor a Berekben

 

Az 50 éves Kocsis Csabának

 

   Valahol Madaras határában felkelt a hold, megszórta sugaraival a nagykunsági legelőket, elidőzött kissé törvényes jószágai fölött, majd kíváncsian belesett a nádasokkal szaggatott, rejtelmes árnyakkal töretett tükrű tavak közé. No, ott aztán hiába kutakodott, mert egy-két kint felejtett, székével és botjával összenőtt horgászon kívül, kik közül ez egyik mintha Elek Tibi lenne, nem látott senkit és semmit, ami izgalomba hozhatta volna. A szürkületkor még fürdőző lányok már mind fedél alatt viháncoltak, s eszükben nem jutott, hogy bőrük napközben gyűjtögetett barnaságát feláldozzák a sápadtképű égi latornak. Az már éppen tovább gördült mindenéji macskaköves útján, amikor a Megbékélés Háza alatt gyülekező kisebb csoportról verődtek vissza előreküldött sugarai.

   − Hát ezek hova a tüzekbe készülődnek? − teszi fel, persze, csak magának az oktalan kérdést. − A kocsmák már bezártak, több négyzetkilométeres körzetben diszkózaj sem lüktet, hát akkor hová? Ezt már mindenképpen kivárom − fogadkozik a vén országos bakter, s elszántan a nevezett helyre összpontosítja minden érzékszervét. A férfiak szatyraiban törölközőkbe pólyált, félájult boros palackokat tapogatnak ki a sugarak, kik Szentkirályiné asszonyság vigasztaló társaságában várják utolsó órájuk eljövetelét. A nők − igen, női tagjai is vannak a hirtelen elhatározásból toborzott éji expedíciónak − alaposan felöltözve, a szeptemberi éjszakában mégiscsak hűvös a lombok lehelete, a férjek árnyékába húzódva várnak… mire is? Aztán felcsilingel Molnár igazgató úr készüléke, s abbamarad a halk duruzsolás.

   − Igen… Rendben… Akkor indulunk.

   A csapat átvág a fénylő úttesten, s bármilyen furcsa, a fürdő elsötétített bejárata felé igyekszik. A rács mögött jóval sötétebb árnyak mozdulnak, s zárják el az amúgy is barátságtalan bejáratot.

   − Hová, hová? Eltévedtünk?

   − Á, dehogy tévedtünk, csak ide, a meleg vízbe.

   − Nagyon örvendünk, de reggel nyolckor tessenek jönni, akkor nyitunk.

   − Bocsánat, de mi most érünk rá − lép előre Sarusi. − Különben az éjszakai feredés az írótábor ősi privilégiuma, még a boldog emlékezetű Körmendi kapitány uram idejében kaptuk mindenkori érdemeinkért, a róla szóló írást pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartják már üveg alatt.

   − Aki kételkednék az okihat valódiságában − győzködi széles gesztusokkal a biztonságiakat Gálfalvi − láthatja, most is ott függ hajta I. és II. Hajdú Lajos tekintetes úr pecsétje, annak csak van tán a Behekben tisztelete?

   A feketeruhások egymásra néznek, majd vissza a furcsa jövevényekre:

   − Hö?

   Gyurka bátyánk kezd veszíteni messze földön híres türelméből, s a félhomályban is megragadja a kételkedő ember tekintetét:

   − Fiatal bahátom, ö… ö… ha máh nincsenek tekintettel az én ősz bajszom mellkasomat vehdeső két száhnyára, legyenek megéhtéssel az itt álló hölgyek − Jókai Anna nagyságos asszony és Mezey Katika ihánt, akik − ismehjük el − ö… ö… még most is nagysághendekkel emelik ö… az ihótábor intelligencia- és szépségátlagát.

   Úgy látszik, ezek talán már meggyőző érvek, mert a feketeruhás veszi telefonját, hívást indít és belehallgat a készülékbe:

   − Igen? És meddig? …Értettem.

   Ajtószárny nyílik, belépési engedély megadva.

   − Na, akkor mehetnek, de csak a 3-as medencébe.

   A hold kisebb felhőtorlaszon gurul át, döccen egyet, majd hóka képe narancsvörösre vált, de kivilágított teraszán egy elavult vesszőkanapén ekkor már két vándorló lélek pihen. Egyikük − teljesen egyértelműen a Körmendié, s a másik − mintha Nagy Gáspár lelke lenne. Igen, most, hogy megszólal, semmi kétség, valóban Gazsi az:

   − Lajos, te érted, mi történik odalent? A te idődben, a te szervezésed alatt jóval figyelmesebbek voltak velünk a bereki emberek.

   − Igen, ezt mások is szóvá tették már, de ezen te ne bosszankodj, Testvér. Ez csak átmeneti állapot. Az a fontos, hogy együtt maradt ez a kis csapat. Azt hiszem, Csaba kiválóan összefogja őket.

   − Csaba valóban remek szervező − veszi át a szót Gáspár −, aki közönséget is tud toborozni. Már nemcsak a zenés-verses alkalmakra, de a sorskérdéseinket elemző előadásokra is jönnek az érdeklődők.

   − Azért, Testvérem, mert maguk sem értik, hogy mi történik körülöttük. Az értelmiségtől várják a vezérlő gondolatokat, már aki iránt bizalommal vannak.

   − Hát, Lajoskám, azt biztosan tudom, hogy aki Annát meghallgatja, az már nem ereszti el magát azon a héten, mert az szellemileg feltöltekezve, erkölcsileg felvértezve megy haza…    

   S amíg azok ott fenn ekképp diskuráltak, a kis társaság már odaért a bodorodó gőzt pipáló medencékhez. Egyikük, egy hájas testű, erősen kopaszodó hapsi, miközben az öltözőnél a vízhez készíti magát, félhangosan nótázni kezd. Miért ne tenné, amikor olyan kellemesen dolgozik ereiben az a vacsora előtt és után elfogyasztott néhány pohár egri bikavér? 

 

          Berek vize tenta vóna,

          kócsagtollam penna vóna.

          Kócsagtollam mind azt írja,

          a szerelem visz a sírba.

 

   − No, én még a szerelem kedvéért sem vágyódom a sírba − vet véget Sarusi Miska az oktalan nótának. − Vidámabbhoz, vagy valami komolyabbhoz sokkal inkább lenne kedvem.

   A lombok felől ekkor csöndes fuvallat támadt, s a légmozgástól alig hallhatóan megzendültek a magára hagyott gitár húrjai.

   − Te következel, Csaba! − szólal meg valaki már a melegvíz oltalmából, s amíg a medence betonperemén sorakozó műanyagpoharak sorra megtelnek borral, Csaba nyakába akasztja a gitárt, s megszólalnak Körmendi Egyszer volt-jának édes-kesernyés akkordjai. Amatőr zenész létére barátunk nagyon magabiztosan kezeli hangszerét, énekstílusa pedig − talán a sanzonokéval rokon, egy kicsit csehtamásos, mérsékelten lírai akkor is, ha az énekelt versszöveg halálosan komoly dolgokról beszél:

 

          Állok állig lódenkabát-pázsitba vágva,

          rendőrkordonok erdősávjai merednek…

 

   Ilyen vers hallatán megáll a kézben a borospohár, az állkapcsok ösztönösen összezárnak. De azért mégiscsak nagy csibész volt ez a Lajos, mert a refrén-változatokkal, mintha csak regisztert váltana egy harmóniumon, egymást követően többször is hol kiereszti, hol ismét pattanásig fokozza a feszültséget, s a közönség, mivel ismeri a produkciót, jó kedvvel csatlakozik az előadóhoz:

 

    

          Vihorászva fütyörészek.

          Ikter, bakter, fekete szatyin.

 

   − Hát akkor… Ikter! − emeli köszöntésre Molnár igazgató úr a borral telt műanyagpoharat. − Ikter, Ikter! − járulnak nagy egyetértésben többen is az akcióhoz.

   − Bakter! − emeli Oláh Jancsi a magáét.

   − Zuhé! − csatlakozik Sarusi Miska az ő sajátságos ívószavával, s miután leengedte torkán a nedűt, azt magyarázza az Anna kosárlabdázó termetű Sándorának, akit egy kis huncutsággal és közmegegyezéssel mindenki csak Jókai Sándorként emleget, hogy szerinte ez az ikter-bakter a fekete szatyinnal úgy hangzik, mintha egy idegen eredetű káromkodás-formula lenne, talán pont a Körmendié. Persze, ennek csekély a valószínűsége, de ha valóban így lenne, ő akkor is kitart a Zuhé! mellett, mert azt szokta meg.

   − Eléggé kihűlt már ez a víz, jól jönne bele egy kis frissítés. Ti hogy látjátok? − néz körbe Katika a társakon.

   − A szomszédos medencét épp most töltik fel, az pedig túl forró, nem lehet benne egy-két percnél többet időzni − válaszol valaki −, de az lenne az igazi, ha a kettőt egybe tudnánk nyitni, akkor éppen megfelelő lenne.

   Nekem így is jó. Teli tüdővel hanyatt fektetem magam a medence közepén, két karomat jól hátranyújtom, és lebegek mozdulatlanul, hosszú perceken át. Istenem, milyen parányi az ember! − szólal meg bennem valami, amint a csillagok magasába nézek.

   − És milyen türelmetlen, tapintatlan is egyben! Legalábbis annak alapján, amire most készül − veszi át hirtelen Gazsi gondolatom fonalát.

   A medence körül két védőruhába bújt dolgozó éppen a használt víz leengedésére, a medence fertőtlenítésére készülődik. A szórakozókat egyelőre nem háborgatják, csak a dolgukat végzik, amikor az aknába nyúlva megnyitják a csapokat. Majd elmennek maguktól is, ha elfogy alóluk a meleg.

   − Erről beszéltem az imént, Lajos. Még a borukat sem ihatták meg nyugodtan. Épp ideje lenne szólni már valahol!