Spanyolnátha művészeti folyóirat

Csorba Piroska

Johny Best

Az egyik lába rövidebb volt, mint a másik. Rövidebb és nyomorékabb: vékony, fejletlen, torzult.
Amikor ült, ez nem látszott. Amikor ült, nem érezte.
Ha ment, a lépéseivel igyekezett korrigálni az apró hibát, amit a belülről magasított ortopéd cipő sem volt képes eltüntetni.
Iskolába menet az utcán, a villamoson csupa 's'-hang gonosz susogását hallotta a fülében: 'sssssssánta'. Akkor is hallotta, ha meg sem szólalt senki. A világ csupa 's'-t sugárzott felé, érezte ahogyan visszaverődik a hátáról, a könyökéről, a nyomorék lábát fedő, mégis eláruló nadrágszárról. Az osztálytársai elfogadták. Nekik könnyű volt, ők nem voltak ő. Mást könnyű elfogadni. Csak látják a sántaságát. Csak akkor látják, amikor velük van. De nem érzik. Az a sántaság nem az övék. Fogalmuk sincs a sántaságról. Attól, hogy ránéznek, hogy igyekeznek úgy ránézni, véletlenül se tévedjen a tekintetük a kicsit nyomorék rövidebb lábára, attól még nem tudnak semmit arról, milyen az, ha ez a láb abból a törzsből nő ki, amelyhez az ő fejük tartozik, s amelyiktől lehetetlen elválni.
Ő nem tudta elfogadni. Keveset mozgott, hogy ne nézzék a billegését. Nem nézték, de az nem számított semmit. Az számított, hogy ő úgy érezte, nézik. Hogy a nem nézéssel nézik leginkább. Az elfuttatott, elkapott tekintetekkel.
Szeretett ülni. Akkor nem látszott. Szeretett a számítógép előtt ülni. Akkor nem figyelt a lábára.
A tizenhatodik születésnapjára azt kérte, kössék be otthonra a netet. Bekötötték. A szülei örültek, hogy örömöt szereztek neki.
Dicsekedtek vele, hogy órák hosszat, éjszakába nyúló estéken is számítógépezik. Az informatikusok jól keresnek. Egy informatikusnak nem kell használnia a beteg lábát. Talán az lenne a legjobb, ha informatikusnak menne. Ott nem lenne hátrány az, hogy milyen a lába. Az informatikusoknak feje van, szeme, klaviatúrán vibráló keze, karja, felsőteste. De lába nincs. Ha van is, mintha nem is lenne. Az alsótestből elég annyi, amennyi ül a széken a monitor előtt.
Hány helyen barangolt!
Kinyílt a világ. Amit csak akart, megtalált.
Belépett mindenhová, ahová csak a tizennyolc éven felüliek. Hogyne lépett volna! Mohón olvasott mindent, amihez hozzáfért. Angolból nem volt túlságosan jó, de még szótárazott is, csakhogy megértse.

Aztán fölfedezte a chatet magának. Regisztrálta magát. Mindig szeretett volna más nevet. Nem az apjáét. Borzasztó az, ha valakit úgy hívnak, mint az apját. Az olyan, mintha ő nem is lenne, csak halvány másolat. Egy bicegő, sánta, rosszul sikerült másolat. Az apja lenyomata.

Johny Best – ez lett a neve. Belépett az egyik chatszobába. Aztán egy másikba. Nem tudott betelni vele. Először kicsit félve – mintha valaki láthatná a monitor másik oldaláról – írt be mindenfélét, amiket mondani sosem mert volna. Állatságokat, csúnyát, iszonytatót, meghökkentőt. Aztán – megijedve saját merészségétől – gyorsan kilépett.

Néhány nap múlva már nem szobázott. Privizett. Ez volt az igazi, a nekivaló.
A szülei csak annyit láttak, hogy megint a számítógép.
'Jaj, te gyerek, túlzásba viszed!' – de igazából nem törődtek vele. Olyan jó csöndben megvolt a kis félszobában, ahogyan ők a nagyban, a tévé villódzó színes fényei és bömbölő hangja mellett, amíg álomba nem dőltek. Legalább otthon legyen nyugalma az embernek.

A chaten azzá vált, aki mindig is lenni akart. Magas, izmos, széles vállú, éplábú, jóképű, okos, aki beszól bárkinek, nem ijed meg a maga árnyékától. A lányok boldogan mentek vele a szobáról privire, ha hívta őket.
Az ujjai egyre ügyesedtek. Néha már hárommal is privizett egyszerre.
A suta, nyomorult lába helyére ép nőtt, amikor arról írt, hogy a futás a kedvenc sportja. Kinézte a legklasszabb futócipőmárkákat a neten, mindent tudott a futásról, és csak úgy fölényesen megemlítgette.
Kétnaponta futott, hajnalban, amikor még a város nagy része aludt. Fölkelt, megitta a maga fél liter narancsdzsúzát, bemelegített, fölvette a kék adidas-szerelést, a homlokpánttal hátrasimította a fekete göndör fürtöket, aztán a fehér zokni és a futócipő...
A Margitszigeten szeretett a legjobban futni, a rugalmas, téglaszínű, futók számára kiképzett járdán. Johny Best a Margitsziget közelében lakott. Ő az Angyalföldön.
Johny Best kétnaponta hetven percet futott. A teste, huszonkét éves teste egyre izmosabb lett, szép, szálkás izmokkal. Johny Best, a magyar svarci :) – mutatkozott be új chatelőtársnőinek.
Ahogy lökte a laza szöveget, érezte ahogyan dagadnak az izmai, nő a mellkasa térfogata, lassul a szívdobogása, mint az igazi futóké.
Az egyik lány azt kérdezte, van-e szakálla.
Úgy döntött, hogy növeszt. Először csak divatos borosta, aztán – a lány kérte, hogy pontosan számoljon be róla – párcentis, majd egyre növő szakáll.
'Nézd, most túl sok nőm van' – magyarázta – 'de esküszöm, te leszel a következő, kicsi' – és megvakarta pattanásos állát, ahol csak néhány szőrszál állt mutatóban.
Éjfélkor az apja fejcsóválva benézett. Olyankor kikapcsolta a gépet, bement a fürdőszobába. Nem nézett a tükörbe, de biztos volt abban, hogy ha belenézne a göndörhajú macsót látná benne, Johny Bestet. Gyorsan letusolt, felkapta a pizsamát, bemászott az ágyba és fülelt.
Mikor biztos volt abban, hogy a szülei elaludtak – az apja horkolásának üteme volt a jel –, akkor felgyújtotta az asztalán a kislámpát, és benyomta a gombot. A chaten mindig volt valaki. A chaten mindig éhesen várnak a beszélgetésre.

Különös transzállapotban dőlt hajnalban az ágyba.

Reggel fejbekólintotta az ébresztőóra csörgése, aztán az anyja hangja.
Úgy mászott ki az ágyból, úgy kapkodta magára a ruhát, mintha nem is ő tenné, csak kívülről nézné ezt az egészet, az esetlen, sánta, nyomorodott lábú, pattanásos, nagyorrú kamaszt. Johny Best állt ott divatos farmerében, felsőtestén feszülő izompólóban, karbatett kézzel, s fölényes mosollyal nézte a szerencsétlent, ahogyan beönti magába az anyja erőszakolására a csésze kakaót, zsebrevágja a pénzt, panyókára az iskolatáskát és megy.
Mindig utolsónak ért be. Gyakran el is késett. A portás sohasem írta fel, sajnálkozóan nézett a lábára, és intett: 'Na, eredj!'

Félálomban élte a napjait. A nevére rezzent csak össze, ha szólították. A neve olyan mélyen él az emberben, előbb mozdul meg rá a teste, fordul a feje, nyílik a szája, mielőtt még tudatosulna benne.

Jött a nyár.
A szülei nem sokat élveztek belőle. De legalább már a gyerek nagy, nem fáj a fejük, hová rakják le. Jól elvan egyedül. Tizenhét lesz nemsokára. A bizonyítvány nem volt valami fényes, de hát annyira igyekszik. Sápadt és sovány, a háta is görnyedtebb.
'Aztán ne a gép előtt ülj egész nap!' – így az apja.
'Egyél, kisfiam, levest is, ne csak másodikat!' – ez az anyja volt.
Homályos távolságról szólt a hang.
Az anyákban van valami elemi összeköttetés a táplálékkal. Mintha az, hogy életük kezdetén a testükben csodálatosan összegyűlő és megeredő folyadékkal táplálták a csecsemőiket, sohasem múlna el. Mintha az anyaság azt jelentené: etetlek. Azt jelentené: nem engedem, hogy éhes légy.
Az anyja első szava, első kérdése mindig az evéssel kapcsolatos.
Evés és szeretet és anya titokzatos kapcsolata.
Egyéb nem is igen érdekelte az anyját, többre nem futotta, csak ennyire: hogy evett-e.

A levest és a főzeléket rendszerint az utolsó pillanatban zúdította a vécékagylóba, és húzta rá a zubogó vizet. Akkor, amikor hallotta a liftet megállni. A pörköltet, fasírtot csak úgy hidegen gyorsan befalta, szinte rágás nélkül, egészben, mint a kígyó.

Nem volt éhes.
Nem volt álmos.
Örökös félálomban élt. Ahogyan kinyitotta reggel a szemét, már ugrott is felemás lábain, mint egy nagyra nőtt szöcske a géphez, és benyomta a bűvös kis gombot. A gép alapzaja szebb volt minden muzsikánál, megnyugtató. Az élet zümmögése.
A kis kék e-betű: internet explorer különös izgalomba hozta.
Jobb keze húzta le a listát, és választott a chatelési lehetőségek közül. Amíg az bejött, addig kibicegett a vécére. Az arcát nem mosta meg, az időveszteség. Alsónadrágban és pólóban aludt. Abban maradt egészen késő délutánig, amíg a szülei nem jöttek.

'Nem vettél kenyeret? Mondtam, hogy szaladj le a boltba!'

Johny Best dobolt egy zenekarban. Persze csak hobbiból. Viszkit ivott jéggel, kevés szódával. Marlborot szívott, néha pipára is gyújtott, csak úgy a hecc kedvéért. A cigarettáról sosem pöckölte le a hamut, megvárta, míg magától leesik. Ritkán esett le, mert ügyesen tudta tartani, olyan finoman, hogy a hamu megmaradjon.
Johny Best istenien breakelt. Rock and rollban és szteppben is verhetetlen volt. Géppuskalábú. A lába szaporábban járt, mint a dobverő a kezében. A lányok odavoltak érte a chaten. Megőrültek a rövid, pattogós mondataitól. A rövidítéseitől. A mosolyától. Hódító mosolya volt.
Rendszerint háromszor rámosolygott a lányokra – :) :) :) – mielőtt bepötyögte volna, mit csinálna velük. Rögtön a lényegre tért. Azt hitte, megsértődnek. De nem. Minél durvább, minél vadabb volt a szövege, annál jobban imádták:
'Holnap is fent leszel, Johny? Hánykor jössz fel? Holnap is elmondod, hogy dugnál meg?'
Hajnalban Johny Best viszki- és Marlboro-ízzel a szájában dőlt az ágyba, hetykén, izmos karjaival jobbról-balról átölelve egy-egy klassz nőt, akik olvadoztak az ölelésében.

Reggelente egy vézna, sápadt, kialvatlan arcú, gyűrött kamasz ébredt. De csak addig maradt ilyen, amíg a gép zümmögni nem kezdett, s be nem írta a nevét: Johny Best.
Johny abban a pillanatban már ott is volt. Teleszívta a tüdejét levegővel, aztán kiengedte. A márkás öngyújtójával meggyújtott egy kipöccentett Marlborót, ivott egy kortyot a jeges-szódás viszkiből, és élt, élt, teljes erejéből, hihetetlen életörömmel.

Egy hétre lementek a Balatonra. Majd megőrült, úgy unatkozott. Unta a vizet, unta a nyüzsgést, a szüleit, akiknek minden drága volt és pocsék. Az apja elétolt egy dobozos sört este, a szúnyogzümmögésű kerthelyiségben. Felpattintotta, és belekortyolt. Hirtelen érezte, ahogyan Johny Best valahonnan a távolról karbatett kézzel, szánakozó mosollyal nézi őt.

Másnap keresett egy internet-kávézót.
Amikor elfogyott a pénze – az anyja úgy adagolta csak, mint a csöpögő csap a vizet kánikulában a legfelső emeleten –, elcsórt egy ezrest. Aztán még egyet.

Az idén érettségizik. Kettőből bukásra áll. Testnevelésből mindig felmentett volt.
A napi testmozgása a reggeli felkelésből, az esti lefekvésből, az iskolába menetelből és visszatérésből áll.
Az apja nógatja, hogy kezdjen el súlyt emelni. Ahhoz nem kell láb. Legalább megerősödne. Ideje lenne már lányok után nézni. Amikor ő az ő korában volt. Hajaj.
Az anyja noszogatja, kiránduljon néha a barátaival, és egyáltalán, hová lettek a barátai. Nem mintha hiányoznának. Így is folyton takarítani kell. A kosz az valahonnan mindig visszajön. A holmik meg szétmásznak.
Nem barátok kellenek, enni kell. Sokat enni. Nagy adag rántott húsokat krumplival. Töltött káposztát. Gulyáslevest. Hogy erősödjön. Mi lesz így vele. Borzasztó sovány. Pincevirág. Mintha beteg lenne.
És titokban több pénzt dug neki. 'Menj a mekibe, ha azt szereted, mit bánom én.'

Órákon ül, magába zártan, idétlenül néz a semmibe.
'Mi van fiam, te alszol?'
'Ha kegyeskednél felébredni végre...'
Reménytelen.
Nem jár osztálybulikra.
A kirándulás alól is kibújt valahogy. Az osztályfőnök azt hitte, a sánta lába miatt. Nem bírná a túrát.
Hogyisne. Háromnapos kirándulás. Johny Best megőrülne szegény.

Vigyorog bambán, és megvakarja pattanásos állán a szakáll helyét.
Mit tudnak ezek. Nem tudnak semmit. Mit félnek. Mit aggódnak. Hát nem látják?
Nem látják, hogy itt van Johny Best?
Johny, aki a hétvégét a Balatonon töltötte. Szörfözött. Vitorlázott.
Éjjel a bárban a szavát leste mindenki. A legjobb nőnek intett egyet, s már vitte is – a legjobb szállodába persze. Johnynak mindenből a legjobb jár.
Hanyatt fektette a kis balatonszépét a luxuságyon, és úgy megkefélte, hogy nyüszített a gyönyörűségtől. Bolondok ezek. Mit aggódnak.
Johny Besthez dől a pénz.
Van a tőzsdéhez meg az üzlethez érzéke.
Akárcsak a nőkhöz.
A piához.
De legfőképp az élethez.
Ahhoz leginkább.
Johny Best tudja, hogy kell élni.