Spanyolnátha művészeti folyóirat

Ficsor Benedek

A nyomozás mint erkölcsi kötelesség*

Rejtő Jenő: Csontbrigád, Alexandra Kiadó, 2005

A könyv borítója
 

A ponyvaregények magas irodalomra gyakorolt hatása gyakran felbecsülhetetlen: amint az többek közt Veres András rajongással megírt tanulmányából ( A ponyva klasszikusa in: A magyar irodalom történetei 381-390.) tudható, a Magvető a hatvanas évek derekán a hatalmas példányszámban piacra dobott Rejtő regényekből finanszírozta a kortárs magyar irodalom kiadását. Hiába számított bizonyos körökben szitokszónak a ponyva, a „péhowardi humor" elválaszthatatlanul összefonódott az értelmiségi közbeszéddel, Rejtő Jenő irodalmi hatásának, írásművészete sajátos jegyeinek felkutatása azonban még mindig várat magára. Az említett Veres András tanulmány ugyan helyet kapott A magyar irodalom történeteiben, ami a kanonizációra tekintettel sem elhanyagolható, és ez elmúlt (vagy még csak lassan elmúló?) évtized Rejtő-reneszánsza is figyelemre méltó, ám a látványos próbálkozások (minden szinten: képregénytől a színházon át az akadémikus vitáig) ritkán haladták meg egy felszínes élménybeszámoló színvonalát. Persze, Rejtőről talán csak az elragadtatott felszínesség hangján lehet szólni, jelen írás sem vállalkozhat ennél többre (annál is inkább, mert a rendkívül összetett írás egyetlen értelmezési stratégiájára koncentrál csupán), azzal a kiegészítéssel, hogy bizonyos szövegek közötti kapcsolódási pontok leleplezése még a rajongás erősen részrehajló modalitásának elismerése mellett sem lehetetlen.

Ha összevetjük a krimik vagy azon belül a detektívregények, illetve Rejtő írásainak eszköztárát, a közös metszet egyetlen kérdést hagy csupán megválaszolatlanul: műveit milyen elbeszélői technikák mentén választhatjuk el egyáltalán a bűnügyek köré szerveződő szövegektől? A kizárólagos műfaji meghatározás ugyanis nyilvánvalóan hátrányosan érinti a paródiától a határozott erkölcsi világképpel megalkotott példabeszédig terjedő skálán mozgó írásokat, mégis nehéz egyértelmű határokat kijelölni a krimi és Rejtő közé. Majdnem minden művének középpontjában egy bűneset és annak (műfajilag helyenként kifejezetten eklektikus) megoldása áll. A nyomok felkutatásának módszere ennek megfelelően formálisan nem sokat változik: az alapvető strukturális rend felbomlásának diagnózisa, majd a kizökkent világ helyrebillentése motiválja − a klasszikus krimikhez hasonlóan − a szereplőket és az elbeszélőt. Ezen felül minden további puszta ornamentikaként jelenik meg. Ugyanakkor, ha ezt a látszólag üres díszítőelemet mint funkcióval felruházott retorikai eszközt olvassuk, a felszínes sémák meglepően újszerű képpé állnak össze, legyen szó akármelyik Rejtő regényről. Még akkor is helytállónak tűnik ez a kijelentés, ha a jelen írás tárgyául szolgáló művet az író egyik legkomolyabb, legmélyebb és legsötétebb alkotásaként tartja számon az emlékezet. Vagyis olyan szövegként, amely nagyszerűen reprezentálja a későbbiekben bemutatott narratív szerkezetet, ám tökéletesen kilóg az életműből. Ez az állítás már kevésbé releváns, és a hagyományos érvelésben rejlő túlzott leegyszerűsítés miatt lényegében használhatatlan. A Csontbrigád véleményem szerint egyszerre hamisítatlan Rejtő regény, és bámulatosan jól működő metaregény, amely saját szerkezetében képes ábrázolni az író narratív technikáit. Amellett, hogy elbeszél egy történetet, a történet elbeszélésének módjáról is rengeteget elárul tehát, ennek köszönhetően úgy helyezi más szintre az ornamentikát, hogy közben rámutat: ez a pofonegyszerű módszer majd' minden Rejtő szöveg trükkje. A műfajiság és paródia, vagyis a szöveg megingathatatlan alapjai és a kifigurázásukra tett erőfeszítések olyan szorosan összetartozó egységet alkotnak az életmű nagy részében, hogy érvényes és mindenre kiterjedő szétválasztásuk a szövegek megszüntetését vonná maga után. Ennek köszönhetően még a legegyszerűbb, színpadi bohózatra emlékeztető részletek sem nélkülözhetik az önmagára visszahajló, saját szerkezetét megkérdőjelező alkotói (legyen az bármilyen narratív szinten) modalitást. Ez a reflexió biztosítja, hogy a mélységek szédítő olvasata nélkül is tulajdoníthatunk bizonyos „többlet értéket", valamiféle „szépirodalmi jelleget" a Csontbrigádnak, és azon keresztül Rejtő Jenő legtöbb szövegének.  

Amennyiben komolyan vesszük a paródiát, úgy könnyen felfigyelhetünk a redukált kódokkal kifejezett (és szükségszerűen csak azokkal kifejezhető) mögöttes szerkezetre: a távoli fennsík poklában robotoló elítéltek vérfagyasztó jajgatását a közéjük érkező főhős tölti meg értelemmel, és közvetíti, értelmezi a külvilág számára. Amivel először találkozunk, egy csontig lecsupaszított váz, logikusan egymáshoz illesztett jelek racionalizált struktúrája: hangok, bűntényre utaló nyomok, poénok, homogén karakterek stb. Alaposabb vizsgálat esetén ezek a jelek olyan szekvenciává rendeződnek, amely egy a jelrendszerhez természetesen illeszkedő narratív egységet alkot, azaz a cselekmény kiszögelléseit megvilágítja a szerkesztés folyamata (a befogadó aktív közreműködésével). A narráció kirajzolódó körvonalai lassan színekkel telítődnek, és létrejön a szövegből az olvasótól függően „kinyerhető" történet. Ez a rendkívül sematikus és leegyszerűsített folyamat azonban számos buktatót, törést rejt magában. Ezek közül az aktuális recenzió szempontjából a saját narratív szerkezetét leleplező előadásmód lényeges, hiszen egy önmagát elemző narráció esetében veszélyesen elmosódnak a határok: meddig tart a történet elbeszélése és hol kezdődik a történet elbeszélésének leírása? Márpedig a kötelező műfaji kellékek felhasználásával létrehozott paródia mindkettőre igényt tart, szükség van elbeszélésre, amellyel elbeszélhetővé válik az elbeszélés.

Rejtő regényeinek valódi cselekményét gyakran elhomályosítják a közmondássá vált szentenciák, ily módon mondatokba tömörített kis narratívákra hullik az életmű egy része, de talán a Csontbrigád markáns vonalvezetésű története illeszthető ezen regények sorába, már csak az egy oldalra jutó halhatatlan beszólások alacsony száma miatt is (ez azonban inkább a miliő és a tematika búskomor összjátékának eredménye, és nem az alkotói invenciót minősíti). Ezért nem elhanyagolható a cselekmény bizonyos, kiemelt pontjainak megemlítése. Mint Rejtő számos egyéb alkotása, a Csontbrigád is légiós regény, ám a megjelölés ebben az esetben nem a díszlet strukturálisan elhanyagolható szerepére fókuszál, a légió ugyanis a bűntény egy lehetséges színhelyén − az esetlegességén − túl a narráció időkeretét is kijelöli. A helyszín, a Szudánba helyezett erődítmény, amely a hadseregtől, alakulatoktól, stratégiától függetlenül játszik alapvetően meghatározó szerepet a karakterek megítélésében, csupán időbeliségének köszönheti pokoli hírnevét. Nem véletlenül kapja ugyanis a Bahr El Szudán-i büntetőszázad támaszpontja a Coin de l'Enfer, a Pokol Sarka nevet, az itt szolgálók egyaránt bűnhődnek valamely korábbi bűnükért, „fegyőrtől a parancsnokkapitányig ide csak megtorlásképpen vezényelték a katonákat szolgálattételre." A büntetés a „trópusi" hőségben egzisztenciális problémává fokozódik, és részben elszakad a fogalom militáns konnotációitól. Nem a közeg, a légió ez esetben formális funkciója értelmezi a katonák helyzetét, hanem a bűn és a megtorlás jóval szélesebb, ám a konkrét szituációban az egyes szereplőkre redukált jelentéshálózata. Előkerülnek ugyan valódi függelemsértések, de ezek jelentősége csökken a történet előrehaladtával, a fináléban pedig, ahol mindenkiről pontosan kiderül, hogy melyik oldalon áll, teljesen érdektelenné válnak a légió (vagyis az időszámítás) előtti bűnök. A légiós lét így egyszerre meghatározó és partikuláris tehát. A bűntény, amely köré bámulatos precizitással épül fel a narráció, megtörténhetett volna a világ bármely pontján, tekintet nélkül az adott szociális helyzet kínálta lehetőségekre, ha a kauzalitást biztosítja az elbeszélő, a színhely tetszőleges. Amennyiben azonban egy pillanatra eltekintünk a kiindulópontul szolgáló gyilkosságtól mint alapvetően lényeges strukturális elemtől, a helyszín kiválasztása máris szükségszerűnek tetszik. A szereplők a légió terébe zárva szenvednek olyan bűnökért, amelyeket egy másik, az erőd kíméletlen zártságával összehasonlíthatatlanul szabadabb világban követtek el. A bűnhődés nélkül elképzelhetetlen azon viszonyok felépítése, amelyek lehetővé teszik a nyomozás menetének pontos kijelölését, ez egyben azt is jelenti, hogy a karakterek csak rájuk jellemző szenvedése nem funkciótlan a bűntény felderítését tekintve, vagyis, bár a gyilkosság és a légió kapcsolata véletlenszerűnek tűnik, a felderítés, a szöveg konstrukciója már egyértelműen a légió idő- és térszerkezetére hagyatkozik. Ennek megfelelően a „műfaji" megjelölések első ránézésre ellentmondásos viszonya felolvad a narrációban, a légiós- és detektívregény sémák csupán a szereplők rezignált létezési módjának partikuláris elemeiként jelennek meg, ám éppen ezek a részletkérések biztosítják a nyomozás gördülékenységét. Mindent összevetve tehát a légió egyszerre jelentéktelen ornamentum és a léthelyzetet meghatározó már-már transzcendens entitás, a narrációt motiváló gyilkosság ehhez hasonlóan megjelenhet − a nyomozás kiindulópontjaként − stratégiailag nélkülözhetetlen pozícióban, és az egzisztenciális drámajáték egyszerű háttereként egyaránt.

Henry Fécamp, a halálraítélt egykori légiós kissé kapatosan, talpig frakkban várja a kivégzését, miután „kisétált a városba, gőzfürdőbe ment, (…)  egy polgári kávéházban meguzsonnázott, aztán elolvasta a lapokat, estig römit játszott, (...) elnézett az Ambassadeur néven közismert, előkelő mulatóba, (…) nyolcfogásos vacsorát evett, és melléje Ibéria vérsmaragdszínű, súlyos borai közül választott egy palackot, abból a történelmi múltnak megfelelő évjáratból, amely talán az inkvizíció menekülő eretnekeivel érkezett Afrikába." Fécamp reakciója csöppet sem meglepő, ha Rejtő műveinek kontextusában vizsgáljuk, Vanek úr, Csülök, vagy éppen Piszkos Fred figuráinak ismeretében egy lokálban mulatozó halálraítélt semmivel sem különösebb alak, mint a kártyapartneréül választott svéd fényképész. Az exlégiós azonban amellett, hogy felhőtlenül múlatja az időt kivégzése előtt, számos egyéb jellemhibával is rendelkezik, és ezek már nem csak a „valóság" rideg, normatív rendszerében tűnnek devianciának, de Rejtő váratlan szituációkban bővelkedő regény-univerzumában is súlyos vétségként jelennek meg: Fécamp hazaáruló gyilkos, aki egy titkos tervekkel utazó francia tiszt és annak sofőrje elleni fegyveres támadás egyetlen gyanúsítottja. Ám a bevezetőben tapasztalt bánásmód kétséget sem hagy a tettét beismerő katona ártatlansága felől. Amellett, hogy a gyilkossági ügy tovább bonyolódik − hiszen a meggyilkolt tiszttől ellopott titkos hadászati jelentések visszaszerzése bizonyos szempontból égetőbb kérdés a hadsereg számára, mint a gyilkos kézre kerítése, így fordulhatott elő, hogy a titkosszolgálat az összes lehetséges módszerrel megpróbálta jobb belátásra téríteni a táskával kapcsolatban minden információt megtagadó Fécampot − a főhősnek kijáró feltétlen tisztelet már ekkor nyilvánvalóvá teszi, hogy az egykori légiós a megpróbáltatásokon keresztül egy magasabb erkölcsi szintre emelkedhet.

A titkos iratok előkerítése érdekében az elítélt büntetését kényszermunkára változtatják, abban a reményben, hogy a szudáni körülmények hatására megtörik és elárulja, hová rejtette a táskát, Fécamp így a Bahr El Szudán-i erődbe kerül. A nyomozás ekkor már legalább két szálon folyik: a gyilkosról ugyanis időközben kiderül, hogy ártatlan, ahogyan azt a narrátor korábban már sejtetni engedte, ám az igazi tettes valóban magával vitte a táskát, így ami a regény szereplői számára hiányos tudásuk miatt rejtély, az az olvasónak többlet tudásából fakadóan megoldandó probléma. Mi tudjuk, hogy nem Fécamp a tettes, mert miután az elbeszélő négy fejezeten keresztül minden irányból láttatni engedte a bűntényt, az ötödikben egy tollvonással mindent felforgat: „a tettes egy öt sous értékű aprópénz." Ám ez a tudás felveti a motiváció kérdését, mi tartja meg továbbra is permanens kérdező pozíciójában a befogadót, mi készteti arra, hogy folytassa a nyomozást annak ellenére, hogy a gyilkosság erkölcsi problémája megoldódni látszik? Elegendő indok az olvasás felfüggesztése ellen a formális detektív szerep? Ezen áll vagy bukik a regény műfaji besorolása, persze csak a besorolás igénye felől olvasva, a Rejtőt egyszerűen csak évezők számára ennek a gesztusnak jóval kisebb a tétje. Ez az elbeszélői technika − vagyis az információk lassan adagolt narratív stratégiája − ráadásul nem köthető egyértelműen a szöveg azon pontjához, ahol a bűntény elsőszámú gyanúsítottja az olvasó szemében ártatlanná válik, vagyis a morális szál szertefoszlik, vagy más nézőpont alapján: visszatér a kiindulóponthoz. Persze a kérdés másként is feltehető: mi különbözteti meg egymástól a regény eltérő szinteken kezelt rétegeit, a kaland- és romantikusregény toposzokat, a bűncselekmény köré szerveződő krimi narratívát, a magányos lelkek Rejtőtől szokatlanul komor ábrázolását? Kézenfekvő, és mint később kiderül, valószínűleg célra vezető megoldás a széttartó szálak egy erős vezérfonallá szövése, amely a nyomozást, a rejtélyek utáni kutatást teszi meg a regény eltérő szintjei értelmezésének iránymutatójává. Így válhat minden részletében kifogástalan detektívregénnyé a Csontbrigád.

Amint egy fejezet − nem pusztán a szöveg tagolásának elsődleges értelmében − lezárul, a narrátor a befejezett egység lehetséges magyarázataihoz nyúl, visszautal, hozzáköti a látszólag tovább már nem bontható részt az újonnan nyitott történethez. Ezek a kapcsolódási felületek gyakran csak jóval az adott történet-töredék lezárultával válnak világossá. Így nyernek értelmet például a Magiron őrmester ellen elkövetett sikertelen merényletek a regény egy későbbi pontján, ahonnan visszatekintve tökéletesen indokolatlannak tűnik mindaz, ami korábban egyértelműen a rejtély logikus alkotóelemének látszott. A bámulatos arányérzékkel adagolt részletek ennek köszönhetően oda-vissza mozgatják az olvasót a szövegben, az anaforák és kataforák rendszere végig izgalomban tartja a nyomozás színjátékát néhol páholyból, néhol a súgólyukból követő befogadót. Ha csak a Fécamp-szálra koncentrálunk, már akkor is döbbenetes, ahogy az elbeszélő ingadozik az olvasó és főhőse közt, hol ennek, hol annak kedvez, ám tekintve, hogy ez a kétkulacsos taktika kizárólag az olvasás motivációjaként artikulálódik, valójában minden a nyomozásban részt vállaló olvasóért történik. Amikor többet tudunk, mint Henry Fécamp, akkor azért, amikor jóval kevesebbet, akkor meg azért képtelenség letenni a könyvet.

És akkor felhangzik a Csontbrigád jajgatása… Habár képtelen feltételezés, de amennyiben a regényt a címadó epizód nélkül, egy szimpla gyilkossági ügyként kapnánk kézhez, abban az esetben is egy kivételesen izgalmas, remekül megszerkesztett szöveg állna össze bennünk történetté. A Csontbrigád megalkotása azonban olyan szintre helyezi Rejtő írását, amelyet jelen pillanatban még elgondolni is szentségtörés. Azzal együtt, hogy aligha szabad túlértékelni − ami ebben az esetben a magyarázatok túlzott szabadságát jelenti − a haláltáborokról szóló elbeszélésekkel vont párhuzamot, az ábrázolás módja és bizonyos − a túlzott idealizálástól elszakadó − részletei újraírják a regény morális narratíváját, magyarázatot adva a szövegben eluralkodó komor hangulatra. Mindent átjár a kívülállók számára értelmezhetetlen jajgatás, az életért való elkeseredett küzdelem panasza, amely a maga nyersességében az értetlen hallgatóság, a szudáni erőd foglyainak jóval komplexebb fájdalmait is magában foglalja. Mikor Fécamp felkerül az emberi mivoltukból lassan kivetkőző elítéltek közé − akik nevek helyett a birtoklott tárgyaik alapján azonosítják egymást, ám ítélőképességüket és a Rejtőnél kötelező erkölcsi tartásukat még nem veszítették el teljesen −, a bűn és a büntetés újabb mélységeibe ereszkedik, ám egy pillanatra sem téveszti szem elől az életet, vagyis benne, Fécampban találkozik a fennsík kegyetlen világa az erőd semmivel sem kevésbé elkeseredett valóságával. A gyakran az irodalmi paródiáig fokozott alakok (Ligert és Tiguert, Minkiew doktor, vagy Sirone kapitány) létezési módja nem sokban különbözik a Csontbrigád tagjaiétól. A finom különbségek, a szenvedés eltérő fokozatai is csupán a mélységek távolságát és nem azok biztos elkerülését jelentik. Ennek következtében a Csontbrigád az ember állandó küzdelmeinek és a végső határokig feszített tűrőképességének − ahol a legszélsőségesebb helyzetre adott emberséges válasz számít alapvető mércének − szimbólumává válhat. Egyszerre bántóan általános és hátborzongatóan különös szimbólummá.

A Pokoltetőn − amely elnevezés tovább bonyolítja a bűn vertikális fokozatait, mintegy felcserélve a fogalomhoz rendelt klasszikus térszerkezetet: a pokol legmélyebb bugyra fekszik legmagasabban, és még nevében is az erőd fölé emelkedik − egy szakasz légiós próbál utat vágni a lázadók által korábban felrobbantott mészkősziklába. Az egység tagjai árulásuk miatt kerültek a sziklatönk börtönébe, amely „úgy emelkedett ki a homoktengerből, mint valami magányos sziget." Fécamp érkezéséig mindenki úgy tudta, hogy a dezertőrök felrobbantották az átjárót, elzárva maguk mögött az utat, ám az igazság Rejtőnél természetesen sosem azonos a többség vélekedésével, és ez esetben az ártatlanság vélelmének jóval nagyobb tétje van egy jól formált poén sikerénél. A Csontbrigád tagjainak bűnösségén múlik a regény szereplőinek létezése: képesek lesznek felismerni a Fécamp által közvetített bizonyítékok igazságát, megmentik-e az ártatlanokat és ezzel saját lelki üdvüket? A nyomozás erkölcsi kötelességgé, az olvasók és az erőd vezetőinek elsőszámú feladatává válik. Ám az ügy tovább bonyolódik, az elbeszélő már nem elégszik meg a nyomozás erkölcsi imperatívuszával, feltűnik a színen Sirone kapitány menyasszonya, Colette, nem sokkal azután, hogy Fécamp rájön, a fogadást, amelynek elvesztése után magára vállalta a gyilkosságot, egykori barátja elcsalta, így a Rejtőnél oly' sokszor tapasztalt úriemberség egy pillanat alatt hűvös számításba és kegyetlen bosszúvágyba csap át.  Az elítéltet visszarendelik az erődbe, hogy a kapitány jövendőbelijének zavarbaejtően idegen (a Völgy hangja) − újabb fokozat: a szédítően távoli Európából érkezett Szudánba − érveivel megtörjék ellenállását. És ezen a ponton válik nyilvánvalóvá a regény rendkívüli szerkesztettsége: a nézőpontok ütköztetése a szenvedés eltérő szintjeinek összevetésében páratlanul éles képet rajzol az emberről, aki feleslegesen vállalt szenvedésével végül megváltja az ártatlanul bűnhődőket.

Nem feltétlenül szerencsés pontról pontra összevetni az életművel a Csontbrigádot − mint ahogy ezt eddig meg is próbáltam elkerülni −, ám a bevezetőben tett kijelentésem, mely szerint a regény metaszerkezete, a nyomozás folyamatán keresztül Rejtő egyéb alkotásait is új megvilágításba helyezheti, bizonyos helyeken indokolttá teszi a komparatív elemzést. Ezek a pontok ugyan elsősorban különbségek mentén helyezkednek el, ám minden distinkció egyben közelítést is feltételez, vagyis az alkotói világ rendszerének valamiféle alapvető egyneműségét, amelyben az eltérések éppen az azonos alapot állítják. Először valószínűleg minden Rejtőből alaposan felkészült olvasó számára a komor alaphang tűnhet fel: itt még a poénok is sötétek és súlyosak, minden komikum egy gondosan elrejtett tragédia irányába mutat. Sirone kapitány sirámai, vagy a két ütődött légiós, Ligert és Tiguert dialógusai mind-mind jócskán túlmutatnak önmagukon és egy alapvetően melankolikus, irracionális világra utalnak. Amely világ azonban megváltoztatható, és a szerencse mellett az ember erkölcsi nagysága, egészen pontosan a fejlődés, az egysíkúból komplex karakterré válás segíthet elő a sikert. A lélek mélysége és a fejlődés lehetősége úgyszintén különös vonása a Rejtő Jenő-i életműnek, a Csontbrigád (fontos) hősei alig ragadhatók meg egy-egy anekdotával, figurájuk összetettsége állandó változást implikál, ennek köszönhetően a regény minden szintje mozgásban van, elejétől a végéig, rákényszerítve ezzel az olvasót a folyamatos követésre, amely a kutatás, a nyomozás aktusában valósulhat meg.

Vérbeli detektívregény a Csontbrigád, méghozzá éppen a komplex szerkesztésmódból következően az. Számtalan műfaj, módszer, narratíva áll össze a szövegben egy egésszé Henry Fécamp nyomozása során. A kizökkent világ helyrebillentésének − ami klasszikus detektívregények legfontosabb feltétele − eszköze a sokféleség egysége, a kalandregénytől a bohózaton át a fejlődésregényig (bár ez utóbbi talán már túlságosan is merész feltételezés) minden egy irányba mutat, az egymás mellett párhuzamosan, de tisztes távolban futó értelmezések lehetséges találkozási pontjára. Az életműből valamelyest kilógó, ám ahhoz ezer szállal kapcsolódó regény végső soron éppen ezen differenciált olvasatoknak köszönhetően utal vissza Rejtő egyéb alkotásaira, rámutatva, hogy a homogén felszín meglepően sokszínű mélyrétegeket fedhet.  

 

 

* A Spanyolnátha felkérésére készített sorozatom a detektívregények, krimik, bűnregények különféle, a hagyományos olvasatoktól részben eltérő megjelenési formáját, illetve az ezekről történő megnyilatkozásokat vizsgálja.