Spanyolnátha művészeti folyóirat

(Etesd a madarakat...)

Ahogy belépsz, azonnal felmerül benned a kérdés: mit keresel ezen a nyomasztó, céltalan helyen. Miért épp ide jöttél? Pedig nem, nem találhattál volna jobb helyet, azt hiszed. Nem, nem hiszed. Tudod. És különben is, most már itt vagy.
Négy fal. Egy, kettő, három, négy. Ablak, ágy, asztal, szék. Hajópadló. Más helyiség nincs. Mert ez nem lakás. Csak egy szoba. A tulajdonos azt mondta, nyugodj meg, évente felújítja, ezért mindig tiszták a falak, tiszta a padló. A fürdőszoba meg a vécé a házban van. Használhatod bátran, elvégre itt valóban nincs semmi. Ez a helyiség ugyanis korábban garázs volt. Három éve a férje öngyilkos lett benne, meséli bizonyára sokadjára, először le akarta bontatni, de aztán rájött, szobát csináltat belőle és kiadja. Laktak itt már sokan, még fiatal házaspár is, kisgyerekkel, amíg nem tudtak beköltözni az új lakásukba. Neked viszont talán pont megfelel.
A lakbér túlzón jelképes. Azért kéri, mert muszáj. Kell ahhoz, hogy komolyan vegyék, hogy ne legyen gyanús. Pedig neki kizárólag az számít, hogy valaki van a közelében. Motoz, járkál. Belehel.
Nagyon rossz egyedül. Rosszabb, mint a halál. Néha majd nyírd le a füvet, takarítsd el a havat, etesd a madarakat. A kamrát használhatod, sőt, tulajdonképpen mindent.
Mindent, ezt mondtad tegnap éjfélkor a lánynak is. Hogy mindent neki adnál. Csak maradjon veled reggelig, várja meg veled a napfelkeltét, addig csókolózva sétáljatok, ázzatok el, fázzatok át, simogassátok egymást véresre, ne hagyjátok abba, úgyis pár óra csupán, aztán jön az új nap, az új reggel józansága, kimértsége. Túl sokat ivott a lány is, és nem jutottatok el a sötétség végéig, sokkal korábban kivégeztétek egymást.
Kivégzés. Ez a kulcsszó. Ez a garázsból lett szoba. Az öngyilkos férjes garázsból lett, négy csupasz falas cella. Halál, kérdezed magadtól. Attól függ. Saját halál, hogyne.
Viszont legalább meleg van, jóllehet ettől még nincs válasz a kérdésre, mit keresel itt, miért pont ide, itt. Tény, túl kevés jó történt az utóbbi időben, úgy vélted, hasznodra válna egy kis elzártság, leválasztottság. Nincs ezzel semmi baj, persze. És mégis.
Az arca. A tekintete. A mozdulatai. De nem. Semmi, semmi. Hadd fájjon.
Az ágy tiszta, az asztal, a szék tiszta. Az ablak tiszta. Gyorsan kipakolod azt a keveset, amit hoztál. Ahonnan jöttél, dúskáltál, lubickoltál, ám amikor egy ízben arra ébredtél, eleged van a buzgó birtoklásból, sejtetted, változtatsz megint. Eltelik néhány év, és menetrendszerűen érkezik a csömör, a fásultság, tovább kell lépned.
Az a nyughatatlan lelked, hallottad már barátnőtől, feleségtől, más feleségétől, mintha állandóan Damoklésszal kardoznál, hülye vagy, szemét vagy, szerencsétlen vagy. Naja.
Pedig tényleg azt játszod, hogy nem múlnak az évek, nem hullik a hajad, nem rongyolódik a bőröd, nem fakul a tekinteted, hiába egyre szorosabb a kötél a nyakadon. Már nemcsak reggel fulladozol. Egyre több éjszaka riadsz a fájdalmasan lüktető bőrödre, a véres ujjaidra. Egyre hangosabban és hosszabban horkolsz, kiabálsz és sikoltozol, de a rémálmokból egyre kevesebbre emlékszel, hiába bámulsz kifelé az ablakon, mint hosszúkávé külön hideg tejjelbe.