Spanyolnátha művészeti folyóirat

Váray László Zoltán

A Várayak

Hírét vettem, hogy írhatok néhány oldalt magunkról, Várayakról, a néhai Váray családról, akiket Móricz Zsigmond még a Régi Debreceni Családok című írásában említ, de a történelem huszadik századi emberhányattatásai már győrivé szélesítették édesapánk családalapítási terveit.

 

Télen a kis szobába szorultunk, ahol négyen laktunk — Tamás öcsém később, 1952-ben született — és egy zongora, amelyen apám mesével fűszerezett könnyűlovassági indulót zongorázott, zeneiségemet ennek is köszönhetem. A csatából hazabicegő ló jajduló zenéjét tovább sírtam a zongora alá bújva. Hüppögve fogadkoztam, hogy én csak győzelmes zenét szeretnék ezentúl, amiben nagy hősök és nevetés lesz diadallal. A zeneóvoda majd a zeneiskola felsőbb éveiben a „macskácskának négy lába” kezdetű dallal olyan év végi egyest énekeltem, hogy apám egész nyárra büntetésre fogott: „Mert ez a büdös kölök tehetséges, de nem tanul. Ott a haverja, aki szorgalmas és tehetségtelen. Hát én szíjat hasítok a hátából!”— és visszakézből úgy bevágta a kamraajtót, hogy egy hétre elköltöztek a reményt szövő pókjai kis életem nyarából. Évek múlva zongorista apám térdén lovagolva vettem az első akkordkötő órákat, aminek az lett a következménye, hogy zenei továbbtanulásomban T. tanár és igazgató úr megajánlotta az ötöst, azaz nem tartotta szükségesnek, hogy elmélet óráit továbbra is látogassam. A zongora örök szerelmem maradt ugyan, de apám elhűlt: „a dob nem hangszer”— „Nem?, akkor én majd megmutatom, hogy mennyire az!” − dacoltam. Így 65 évesen már mondhatom, hogy a mai napig.

Feleségem, Bíró Ibolya végzettsége szerint magyar irodalom és nyelvszakos középiskolai tanár és etnográfus. Muzeológusként dolgozott, amíg dolgozhatott. Gyermekeink szeretetébe nemcsak irodalmi tehetségét, hanem a tisztánlátását, az örök kutató, leletmentő szigort is átadta. Ha meg lehet fogalmazni, a gondosságot és a tudomány tisztaságát adta és adja nekem és három csemeténknek.

Kati lányunk hordozza anyja nyelvi és szóformáló tehetségét, a pécsi egyetemen végzett francia nyelv és irodalom szakos bölcsész és középiskolai tanárként. Mindig a könyveket bújta kicsi korában is. Fordít és tolmácsol angol-francia nyelven gazdasági és egyéb fordítói szakirányban. Érdekli a műfordítás, ha ideje engedi, ezzel is szívesen foglalkozik. Nádas Levente, villamosmérnök férjével együtt kéthónapos Réka unokám boldog szülei.

Ibolya, második gyermekünk mindig két szöszből csinált harmadikat, s így nem csoda, hogy a soproni egyetem faipari formatervezőjeként végzett. Diplomamunkája elindítván azt a „lépést a jövőbe”. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Fiatal Iparművészek Stúdiójának, a Kocka Tervezőművészek Egyesületének stb. Szellemi gyermeke a MOKKA (Modern Képzőművészeti Kreatív Alkotóműhely), amely hetedik éve a gyermekek komplex (zene, mozgás, formatervezés a legkülönbözőbb anyagokon) nevelésével teszi gyakorlattá a kreatív felnőtté válást. Mindeközben kétéves Gyula unokámat pelenkázza férjével, Kolozsvári Zsolttal, faipari bútortervező mérnökkel.

Laci fiunk a zongora alatt nőtt föl. Rá is szóltam, hogy ne a fakockával berregjen, hanem a nyugati koncertturnéról hozott pulmannrugózású, lakkozott, piros autót tologassa. Mire ő elgörbült szájjal figyelmeztetett: „Ne vedd el a metyémet /=mesémet/.” Azaz nemcsak a gyermek nevelődik, de a szülő is. Családi történeteink sora véget nem érővé tenné ezt a kis bemutatkozást… Mint mindhárom gyermekünknek, a zene mindig fontos volt számára, de egyedül belőle lett zenész. Végül a gitár-szerelem, a Vér és arany blues-rock formáció szólógitárosa, majd újabban a Colombre quartett gitárszólistája, végzettsége szerint hangtechnikus, hangmester és multimédia-fejlesztő.

 

Kissé elkanyarodtam a dobtól, ami először a Győri Tanítóképző (1966) diplomájáig vezetett, hogy megússzam az akkor még kötelező katonaságot. Majd a megfelelő zenei intézmények végzésével: Zeneiskolai szolfézs és ütőtanár (1970), Liszt F. Zenei Egyetem (1989). Ezek a „végzettségeim” valójában nyugat-magyarországi tanszakalapítói tevékenységem kezdeti lépései voltak, amit tudatosan, Nagy Zoltán tanárom kérésére és halálos ágyán tett ígéretemhez hűen tettem. Győrött a konzi — ma Richter János Szakközépiskola —, majd a tanárképző — ma Széchenyi István Egyetem Zenetanárképző Intézete — ütőhangszeres szakágát, a Bartók Zenei Általános Iskola ütő szakkörét, a Kodály Zoltán Zenei Általános Iskola dob szakát, vidéken több dunántúli zeneiskola ütőhangszeres szakának indítását kezdtem és kezdeményeztem. Ehhez rögös út visz. Az út-törés, az új útkeresés mindig nehéz. Széles, akaratos vállammal törtem utat, s ma már ezen finomabb pályát „aszfaltoznak”, s új terveket szőnek, újítanak volt növendékeim, akik az 1974-ben alapított Győri Ütőegyüttes, Magyarország első ütőegyüttesének kamarazenei gyakorlatán nőttek fel. Mi mutattuk be Sáry László, Sáry József, Balassa Sándor, Ránki György, Maros Rudolf, Maros Miklós és más magyar szerzők mellett az akkor még Magyarországon ismeretlen John Cage, Makoto Shinohara, Steve Reich néhány ütőhangszeres darabját. Ezek a budapesti Zeneakadémiai előadóestek mindenképpen úttörő és merész kezdeményezések voltak, amik teljesen hiányzottak akkor a magyar zenei koncertéletből. Itt, ebben a „műhelyben” diákoskodott Sárkány Zsolt, Holló Aurél, akik a világhírű Amadinda együttes tagjai, valamint azok a növendékeim, akik több országos zenei intézmény, a Budapesti Operaház, Rádió, Filharmonikus Zenekarok ütőhangszeresei. Ma már mesének tűnő módon, vállon cipelt hangszerekkel, lelkes szívvel, sok nehézséggel kezdődtünk. De többet akartam a katedránál, többet éreztem a tanteremnél. Világgá kellett kürtölni, azaz ütni, gongolni, nagy dobra verni, hogy az ütő is hangszer. Ennek is van kultúrája, szépsége és pokla, amit a „dudásának” be kell táncolnia.

Markó Iván Táncszínházának, a mai Győri Balettnek 10 évig voltam házi zeneszerzője, 13 évig tanítottam az általa alapított Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskolájában. Velük és saját együttesemmel bejártam egész Európát Palermótól Párizsig, Londontól Moszkváig. Ekkor volt alkalmam látogatni a leghíresebb európai zenei intézményeket, amelyek alapján újítottam meg itthoni tanítási és előadói módszereimet. A Győri Nemzeti Színház és a Győri Filharmonikus Zenekar mellett, a Budapesti Állami Operaházzal és a Budapesti Vonósok zenekarával sokat turnéztam Ausztriában, Németországban és Olaszországban. Bartók Béla Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című művét különböző partnerekkel Győr, Vác, Szófia, Athén, Barcelona, Sopron, Wien, Mosonmagyaróvár, Moszkva, Szófia, Athén, Pozsony, Arad, Pécs, Szeged, Miskolc, Gödöllő, Villach, Milánó városokban, összesen 42 alkalommal játszottam.

Tamás öcsém 1979-től él Győrött feleségével, Szűts Katalin zongoraművésszel, aki jelenleg is a Széchenyi Egyetem Zeneművészeti Intézet Zongora Tanszékének vezetője, több szólókoncertet adott Győrben, Budapesten, Bad Bellingenben és Weil am Rheinben.

A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem elvégzése után a Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Karának zenei tanszékén tanít. Az egyetem Apáczai vegyes-karának karnagya. Ezzel a kórussal az olaszországi Pie di' Monte Matese városában, Capri szigetén, s az erdélyi Székelyudvarhelyen, az ukrajnai Beregszász városában léptek fel. Az idén 18 éves, több CD-lemezt megjelentetett Cant' Art Énekegyüttes alapító tagja. Az evangélikus egyházi énekkar karvezetője és a Győri Evangélikus Öregtemplom kántora. Megszakításokkal több évig Németországban vendégszerepelt zenekari zongoristaként. Docensi kinevezéséhez elvégezte a Pécsi Tudományegyetem Zeneterápia szakát, amellyel kurzusokat tart. Nosztalgia szalonzenekarával gyakran szerepel hazai és külföldi meghívásokon.

Gyermekeik szintén zenészek, Péter csellista, Rita zongorista, Bálint hegedűs. Jelenleg mindhárman a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói. Győrben, Bécsben és Németország több városában családi koncerteket is tartottak. Péter fia ösztöndíjasként egy évig az írországi Límerick város egyetemének hallgatója volt. Rita lánya a Salzburgi Mozarteum zongora szakán diplomázott Rohmann Imre professzornál. Bálint a lausanne-i egyetemen fejlesztette tovább hegedű tudását.

Visszatérve saját életemre: 1965 óta gyűjtöttem és foglalkoztam szigetközi, rábaközi, Sopron melléki népzenei gyűjtéssel. 1990-ben készítettem népzenei monográfiát Baksa Veronról, Nyírlúgos énekmondójáról. 2000-ben és 2005-ben Indiában gyűjtöttem népzenét. A magyar népzene régi rétegéhez rendkívül hasonló népénekekről írt összehasonlító népzenei tanulmányokat a Kagylókürt című folyóiratban— amelynek zenei rovatvezetője vagyok — tettem közzé. Vannak ilyen rejtett és rejtélyes folyóiratok ma Magyarországon, melyek a szellemi szamizdad irodalom és szellemiség kevésbé nyilvános, igen magas nívójú lapjai.

Vegetáriánus életvitelem vezetett a mai India kultúrájának érdekes világába. Lelki és szellemi vezetőmmel dr. Rácz Géza tanár úrral barangoltam be Indiát. Ez több szempontból is hatással volt az életemre. Egyszer maga a népzenei gyűjtés összehasonlító szakmunkája és kalandja. Másfelől a spirituális út, amelytől elzárt eddig a gőgös európai szellem felsőbbrendűsége, a vallási korlátok, az ázsiai kultúra angoloktól lekicsinyelt, agyonhallgatott, porítottan finom ősisége. Nemcsak lenyűgözött, de körülölelt és meghatott. A másság elfogadásának kemény iskoláját jártam végig. Nem csoda volt ez, hanem iskola, lecke, melyet meg kellett tapasztalnom, látnom, zsigereimben átélnem. Ott értettem, éreztem rá: ők is a világ részei, nemcsak Amerika, vagy Afrika! A zenéjük csodálatos, de nem az enyém. Én nem értek az ő zenei nyelvükön, inkább más-emberinek érzem. Viszont a bengáli ember élet- és énekstílusa miénkkel rokon és őseinkben testvéri. Erre több tárgyi és szellemi bizonyítékot találunk a gémeskúttól a dalkultúráig, ősi névazonosságaiktól, ősi viseletükig. Nem csoda Kőrösi Csoma figyelmeztetése: „Keressetek, kutassatok, mert egy nép sem talál annyi kincset India kultúrájában, mint a magyar India földjén!” Hát ezért tettem tiszteletemet 2005. október 11-én Csoma sírjánál és helyeztem magyar zászlós koszorút a legnagyobb magyar emlékhelyén, s írtam a dardzsilingi temető emlékkönyvébe. Láttam a napfelkeltét a Kancsendzungánál, a Himalája második legnagyobb csúcsánál kb. 2500 méter magasból, s gondoltam a malárialáztól lesoványodott tudós magyarra, aki őseit jó érzékkel kereste, aki megértette és megérezte Ujgúriába, a kashmíri Huzlákkal, a turkesztáni sólyomröptetőkkel, a mandzsúr törzsekkel rokon ragozó nyelvű népek közös gyökerét.

Vajon megértik rokonaim, gyermekeim, unokáim azt a „vetést”, melyet apánk tett? Megértik-e azt a küzdelmet, amit a Győri Ütőegyöttes története 1974-1994 (Hazánk Könyvkiadó) Előzmények c. fejezetében írtam 1994-ben, s ami családi igyekezetünknek is mottója lehet:

 

„Ez nemcsak papír,

jelek vannak rajta,

egy élet jegyei,

mely mindig többet akart

a keretül adott katedránál”