Spanyolnátha művészeti folyóirat

Dobás Kata

Poétikai unalom

Lövétei Lázár László: Árkádia-féle. Válogatott és új versek
Budapest-Kolozsvár, Ráció Kiadó-Erdélyi Híradó Kiadó-Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 2009

 

„Csak oly unott ne volna minden,
a jó, a rossz, amit a sors hoz.
Ennen-sebem is úgy tekintem,
akár egy esetét az orvos.”

(Kosztolányi Dezső: Már megtanultam)

 

 

Lövétei Lázár László szövegvilága a kezdetektől fogva szorosan és jelzetten kötődik bizonyos költőelődök műveihez. A versek ebből következően igen látványos átiratokat, parafrázisokat és intertextusokat tartalmaznak, melyek felfejtése ehelyütt nem csupán reménytelennek tűnő fáradozás, de haszontalan törekvés is lenne, annak ellenére, hogy az irodalmi hagyomány egy-egy szeletének kiemelkedése a többi közül bizonyára hosszas értelmező vitákat vonna maga után Lövétei költészetének vizsgálatakor. E szövegeknél is igaznak bizonyul azonban, hogy az intertextualitás a versek szükségszerű létmódja, és nem csupán funkcionalitás.

Ezzel a szükségszerűséggel párhuzamosan, tehát egymást szervesen kiegészítve, legalább ugyanilyen hangsúllyal jelentkezik az Árkádia-féle kötetben — s noha válogatáskötet, én mégis önálló szövegegyüttesként tekintek rá — néhány jellegzetes motívum is. Ezek közül talán a címben is jelzett állapot, az unalom körülírása az egyik leglátványosabb elem. A versekben megszólaló lírai én ugyanis unatkozik, s ez nem csupán annyit jelent, hogy unottan veszi tudomásul a világ mindennapos dolgait, hogy szeret unatkozni, vagy hogy unalmasnak találja a reggeleket. A Lövétei-versek beszélőjének az unalom éppen olyan létállapot, mint a romantikusoknak a melankólia, azaz mindenképpen produktívnak bizonyul az alkotás során, s ezért a közhelyszerűként adódó sztoikus belenyugvástól is elkülöníthető: „Szomorúnak végleg képtelenség lenni. / Azazhogy. És jó így. De gúnyos ne legyek. / S ne legyen beszarás se, ha nincs egy rendes / halálvágy. Egy olyan igazán normális” (Az epitáfium begyakorlása). A markánsan kiemelkedő lírai szövegekben az említett léthelyzet a reggelekkel kezdődik, s bravúros módon — néhány kivételtől eltekintve — ott is végződik; a költői én egészen sajátos időérzetének köszönhetően ugyanis a mai nap valamiképpen ugyanaz, mint a tegnapi („Megint ugyanaz van: a tegnapi élet… [...] Nem titkolom el, hogy egész napom ennyi.” Hétköznapi zsoltár), s ezért a látványos, a külvilág által is érzékelhető tettek vagy változások elenyészőnek bizonyulnak mind a beszélő, mind a környezet számára. Az Árkádia-féle kötet tehát sokszínűségében is hordoz legalább egy nagyon látványosan átívelő köteléket, az unalom poétikáját. S tegyük hozzá, mindez egy cseppet sem készteti az olvasót unalomra, hiszen a hangsúlyok természetüknél fogva más-más helyre esnek. Teljesen mást jelent az unalom a halál közeléből, mást egy szerelmi kettősben, a legfrissebbek pedig már az új formák, az (ál)eclogák felé mutatnak. Ezekben a költeményekben a Költő és a Pásztor (sokszor) ironikus párbeszéde finom jelzésekkel ugyan, de szintén az unalom berkeibe vezeti az olvasót, melyben a dolgok változatlan mivoltukkal semmi újat nem hoznak, s ezzel az örök kör(be)forgással tulajdonképpen minden történés egy átlagos eset lesz. Mert humoros ugyan Lóbőr Berci siráma (Negyedik ecloga) — lévén elhagyta az asszonya —, de inkább a szokványos epizódok, a valójában tipikusnak mondható eset miatt lesz a szereplő szólama nevetés tárgya; a tipizálás pedig a változatlanság felé mutat: „szinte a fél vagyonom ment rá a tenyérni bugyikra… / Istenkém, az a sok rongy és parfőmös üvegcse… / Mindenféle kacatból épített birodalmat… / Még ha csinos kislány lett volna, de annyira csúf, hogy / egy komolyabb ló nem venné el tőle a cukrot…”.

Nem tűnik véletlennek, hogy a gyűjteményes kötetben megjelenik egy — Lövétei költészetében eddig még nem kifejezetten megmutatkozó — forma, hiszen amellett, hogy a költői referencialitás kérdéséhez is hozzátesz még egy csavart (Költő mint Laci bácsi), a műformák sokaságát is színesíti az ecloga műfaja. Ez persze korántsem újkeletű: a techné magasfokú ismerete Lövéteinél minden esetben magától értetődőnek bizonyul, s nem csupán alapját képezi egy-egy bravúros formai megvalósításnak, de a megszólalás szinte kizárólagos módját is jelenti.

S bár napjainkban a költői önértelmezés egyre inkább háttérbe szorul, és csupán az értelmezési háló egy-egy szálát képezi, ez esetben mégis érdemes továbbgondolni a mottónkat, az egyébként Lövétei által megadott Kosztolányi-idézetet, és egy másik Kosztolányi-versre mutatni — hűnek maradván így a verseskötet intertextusokkal átszőtt világához —,  amely az Ébredés címet viseli.

 

Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás,

 

de mert álmodba mindezt elfeledted,
oly frissen-új ködös a számadás,
hogy percekig nem fáj, mit régi heg fed,
s nézed magad, minthogyha volna más,

 

üres közönnyel. Még kacagni is mersz,
min sirni szoktál, majd mindent megismersz,
hogy ez tiéd, eldobni nem lehet,

 

és — mit tehetsz? — mint szennyes únt ruhádat,
magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, s viszed a végzetet.