Spanyolnátha művészeti folyóirat

Molnár Krisztina Rita

A lombok árnyéka

Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban
Magvető, 2009

  

 

    A Hold a hetedik házban nem asztrológiai könyv, nem ezotéria, mert a svédekről szól. Igen a svédekről, akik mindig másmilyenek, mint mi, mert idegenek, mert zöld a fenekük, a pucér fenekük, ezért nevetségesek is, kivéve, ha éppen mi vagyunk a svédek. És úgy tűnik, mi vagyunk azok.

   Rakovszky Zsuzsának már a nevét is szeretem, mert elfogult vagyok a lengyel hangzású nevekkel, ebből következően viselőikkel szemben is, így például, szeretem a Hair című filmben Claude Bukowski nevét, persze őt is, mint ahogy szeretem a dédanyámat, Nievierovsky Máriát is. Mondhatni, ez teljességgel lényegtelen szempont egy író — ráadásul ez az író költő — kiválasztásánál és megkedvelésénél, de úgy tűnik, mégsem egészen az. Hogy svédek vagyunk vagy lengyelek, egyremegy, a lényeg az, hogy szabályos vagy szabálytalan, legitim vagy elfogadhatatlan a létünk és személyünk a nem svédek számára. Rakovszky hősei rendre svédnek bizonyulnak. A probléma persze nem újkeletű, Thomas Mann szőke, kékszemű egészségesei állnak most is szemben a barna szeműek álmodozó, nem evilági hőseivel. Mert ezek a svédek nem szőkék és kékszeműek, a nevük is egészen magyar, mondjuk Sári vagy Gáborka. Svédségük abban áll, hogy képtelenek megtalálni a helyüket a világban, pedig alapvetően igyekeznek, nem rebellis lázadók, akik két lábbal rúgják a polgári, kispolgári érték- és napirend előírásait, sőt kifejezetten vágyakoznak ennek a világrendnek a szabályait megérteni és betartani. Otthont, stabil érzelmi kapcsolatokat teremteni, és valahogy beilleszkedni a távolabbi viszonyrendszerekbe is. Lehetőleg mindezt harmóniában és békében. De úgy tűnik, épp ez az, ami nem sikerül nekik, vagy saját lényük, vagy az őket körülvevő világ nem teszi ezt lehetővé, mivel nem kompatibilisek egymással.

A hetedik ház az asztrológiában a szerelem, a szoros kapcsolatok, barátságok színhelye. A Hold ősidők óta a női princípium jelképe, a szépség és a fény mellékbolygója. A novellák dominánsan női hősei olyan mellékbolygók — elképesztő már ez is, ez a mellékség, a csillagászatban a bolygók körül keringő égitesteket nevezik így —, akik megnyugvást jelentő hajlékot, menedéket nyújtó kapcsolatot keresnek, de bolygóságukból adódóan erre tartósan képtelenek. Történeteik látszólag szokványosak. Az ötvenes évektől napjainkig játszódó történetekben ismerős boldogtalanságok tűnnek föl rendre: válások, megcsalások, magányos gyerekek és öregek, beázott lakás és félreértések, kinőtt ruha, haldokló apa, be nem tartott ígéretek. Látszólag szokványos az elbeszélői hagyomány is, a freudi álompszichológiára építő Kosztolányi-novellák, a már említett Thomas Mann realisztikus, de költői írásmódja folytatódik lineárisan, ami a befogadót meghittségével csapdába is ejti. Az olvasó megnyugszik, nem fog elveszni a posztmodern szövegrétegek közt.  De a második, harmadik novella után gyanút fog, valami mégsem stimmel ezekkel a történetekkel. Nem a sztori, nem az elbeszélőmód, hanem a rögzített képek kivágása a különös bennük. Miért éppen ott a keretük, miért éppen ott érnek véget, ahol? Mert az okosan komponált befejezések, a nagyon is tudatos befejező mondatok ellenére egyszercsak bizonytalanság vesz erőt az olvasón. Mintha elcsúszott volna a kép széle, és mondjuk Gulácsy festményén Beatrice jobbszélről a középpontba kerülne, de Dantéból csak az orrhegye és vörös köntösbe bugyolált válla maradna meg. Micsoda találkozás! Ettől a sajátos perspektívától minden megváltozik, nem egészen, de annyira éppen, hogy egyértelmű befejezésekről nem beszélhetünk. A „megoldások”, amik nem kifejezetten nevezhetőek megnyugtatónak, általában a transzcendens irányába mozdítják el a kézzelfogható világban mozgó szereplőket, persze rendkívül finoman, viszont annál jobban kételkedve. Azt, hogy a kötet a nyilvánvaló valóság fölé is utakat keres, bizonyítja a legtöbb elbeszélés címe is: A Hold a hetedik házban; Az álom; Az ismeretlen tényező; Triptichon; A véletlen; A zebrapinty; Mája fátyla.

   Az amúgy kilenc — ami a számmisztikában mellesleg szintén nem közömbös szám — nagyon különböző terjedelmű elbeszélést tartalmazó kötet (bár Az ismeretlen tényező már inkább kisregény) szereplői amúgy nagyon is a földön járnak, vagyis inkább bolyonganak saját útvesztőjükben, és a transzcendensnek nem csupán a jelenléte, de reménye sem nagyon dereng útjuk fölött. Rakovszky Zsuzsa azonban nem azért költő, hogy ne tudjon olyan mondatokat írni, amelyeknek a megtöbbszöröződött jelentéssíkja és aztán a jelentéssíkok egymásra hatása ne adna újabb és újabb értelmezéseket az egész szövegnek:

„… Fekszik hanyatt a sötétben, fényes peremű, sötét foltok kavarognak a szeme előtt. Az arany körvonalak folyton változnak, terjeszkednek, fölfalják, majd kilökik magukból a változékony sötétségdarabkákat. Fényből és sötétségből néha mintha összeállna valamilyen felismerhető alakzat, de eloszlik, mielőtt még meg tudná állapítani, micsoda. …”

   A történetek egyébként valamiféle nagyon laza kapcsolatban állnak egymással, néha egy-egy név újra előkerül, egy helyszín, egy szobarészlet leírása, egy cselekmény emléke földereng egy másik történetből, de ez nem direktebb annál, mint amikor kiderül, kicsi a világ, valamiképpen mindenki mindenkivel kapcsolatba hozható, ha nem is a jelenben, de legalább a múltban. A bolyongó alakok, akárcsak a helyszínek, nagyon is valóságosak, mi is lehetnénk ők, de ha nem mi, akkor a nagynénénk, vagy a szomszédnéni. Tragédiáikat az író tapintatos iróniája néha fanyar mosollyal enyhíti, ami azonban éppen csak annyi, mint a jól adagolt fájdalomcsillapító, nem bódít el, csak a hasogatás élét veszi. A címadó novellában az élete egyetlen igazi — egyébként soha egészen be nem teljesülő, soha egészen véget nem érő — kapcsolatának lezárását jelentő, a szeretett férfi, Á. temetésére érkező E. véletlenül egy másik gyászszertartáson vesz részt. Nem egykori férje koporsójára helyezi szalag nélküli koszorúját, hanem egy idegenére. A tragikomikus helyzetet a metaforikus zárósorok oldják, melyekben test, lélek, valóság, tükörkép, árnyék sűrítik az életről és halálról való tudnivalókat: „… Egy csapat galamb robbant elő egy háztető mögül és átrepült az utca fölött: tükörképük egy pillanatig ott lebegett megsokszorozva a tükrös irodaablakokban, árnyékuk elvált tőlük és végiglobogott az épület falán. Aztán eltűntek.A svédek kilencéves Johannája már állandó magyarázatra szoruló nevével is kilóg a kisváros tisztességes lakói közül, nem csoda, „pesti”, ami majdnem olyan ebben a közegben, mintha pestises lenne. Barátnője, Gertike igazi kékszemű, szőke hajú ellenpont, akivel Johanna erős ambivalens kötődést él át. Egyfelől vágyakozik a békés baracklekváros uzsonnák megnyugtató perceire, felmerül benne egy „igazi” anya, aki kövér, és nem olyan, mint az övé, aki a kiállításon elmagyarázza neki, hogy a fák alatt az akt azért zöld fenekű, mert a nap, ahogy átsüt a lombokon, zöldre festi, és azt is, hogy a svédek meztelenül fürdenek egymás előtt, de ez ott így természetes. Johanna, a félszemén leragasztott lencséjű szemüvegével, rövid, fiús hajával, kinőtt sortjában fájdalmasan kiszolgáltatott az értékrendek relativizmusának, a korlátolt felnőttek megvetésének, ahol zavart esztétikai fejtegetésének a nagyon is prózai kérdés vet véget:

„Nem kérsz egy kis málnaszörpöt?”, amiből ismét azt a következtetést vonja le, hogy az az élet, amit ő él az anyjával, szabályszegés, így érvénytelen. A Gertike huszonegy éves bátyja iránt érzett eleve reménytelenségre ítélt szerelme is legalább annyira komikus, mint amennyire bátor. Az álom a haldokló apa — lány — férj, az életben gyakori, az irodalomban nem szokványos háromszögtörténete. A két férfi játszmáiba bonyolódott marionett-életű hősnő, aki a pszichológus számára egyszerűen csak „beteg”, fennakad a lelkiismeret és a szeretet hálójában. Különösségét a mesélő személyének váltakozása adja, mely egyfelől a „döntésképtelen”, „harmincas éveiben járó fiatal nő” egyes szám első személyű, kissé rezignált elbeszélése, másfelől az őt kezelő pszichológus tárgyilagos beszámolója. Az álom természetesen rossz álom, megfejtése nem annyira bonyolult, mint azt a pszichológus sejtetni engedi: az apjához hazatérő lány nem tud bemenni beteg apja lakásába, „nem tudja elfordítani a kulcsot a zárban”. A novella egyik tanulsága, hogy a rossz álom teljesül, és a pincébe zárt, elkeseredetten nyávogó macska, helyzetük hasonlósága világít rá a hősnő valódi helyzetére.

Az ismeretlen tényező idealista Gizellája és unokaöccse, a nagynénje által idealizált Gáborka históriája. A fellegekbe emelt egyetemista fiú egyszercsak valóban a fellegekbe emelkedik, apostol módjára elosztogatja csekély ösztöndíját, majd ennek fogytán laptopját eladva próbál segíteni a sokgyerekes szépségen, választott Dulcineáján, míg némileg helybenhagyva be nem zárják egy kamrába, ahol végül kétségbeesett nagynénje, aki kénytelen szembenézni azzal, hogy a valódi idealistákkal az élet korántsem olyan megnyugtató, megleli őt. A zebrapinty szintén az eszmények megvalósíthatósága és a valóság ellentételezésére épülő elbeszélés. A realitás talaján álló nagymamát, boldogtalan szerelmi életű lányát és az életkorából adódóan tisztalelkű unokát rövid időre megzavarja ugyan a fiatal paphoz vagy talán inkább Rousseau-hoz hasonlóan idealista lakó, de a boldogság madara, a „nyavalyás madár már a harmadik reggelen égnek meredő lábbal hevert a kalitka alján. ” A Triptichon az elmúlás három portréját vázolja fel, főszereplője a felejtés, a szenilitás, melynek következtében az ember azt is elfelejti, hogy kicsoda. A képvágás, a befejező mondat „… Nem emlékszel… nem tudod véletlenül… hogy ki vagyok én?” ebben az esetben sem szokásos, általában befejezetlen párbeszéddel, kérdéssel nem érnek véget történetek, bennünk marad és duruzsol a kérdő mondat, ki is vagyok én, tényleg, lényeges ez egyáltalán? A Kalkutta liegt am Ganges középpontjában ismét Johanna áll, de már kamasz, egy szörnyen leszűkített világban, amit a társra vágyó, lányát meg nem értő magányos anya, a karcsú Gertike, a szerelemről csak a petefészek szintjén tudó Sári néni, a hazug ideológiát kiszolgáló iskola, az ellenszenvessége ellenére mégiscsak Johanna első szerelmi élményét jelentő házban lakó fiú jelentenek. Az egyetlen tiszta örömforrást a versek olvasása nyújtja. Az írás öröme is felbukkan a magyartanárnő által csak és kizárólag ideológiailag értékelt dolgozat kapcsán, ebből a momentumból sejthető, hogy a novella önéletrajzi ihletésű. Az elvágyódás boldog percei a nyomorúságosan sivár világból a pálmafás tengerpartra a túl nagy áldozattal megvásárolt televízió képernyőjén keresztül lennének lehetségesek, ha az anya függetlenségének elvesztését okozó „kerek képű” nevelőapa nem túl későn nyomná meg a kapcsolót, de így, bár „a szemcsés semmiből tengerpart bontakozik ki, vibráló hullámok rontanak neki újra meg újra a szürkén villódzó homoknak. Egy apró alak megy a parton, csak a hátát látni, ahogy egyre távolodik és zsugorodik. Johanna közelebb hajol, hogy lássa, de már elkésett. Az apró alak eltűnt, már csak nevek peregnek egymás után, végtelen sorban.

   A véletlen és a Mája fátyla (sic!) testvérnovellák. Bár számtalan boldogtalan párkapcsolat követhető nyomon bennük, már-már az az ember benyomása, hogy ez a természetes, de a legfontosabb ebben a két írásban a barátságok hosszú időn átívelő, hol lazább, hol újra erősebb, de mindenképp megtartó erőt nyújtó szövedéke. Ez persze nem teszi boldoggá a szereplőket, de boldogtalanságuk legalább részben megosztható valakivel. A két írást a két korrajz pontossága különlegesen érdekessé teszi, a szép Lola tragédiáját elbeszélő A véletlen a szocialista iroda-kultúrát mutatja be emblematikusan, míg a Mája fátyla a rendszerváltás utáni idők jellegzetes boldogtalanságtüneteit (anorexia, túlevés) és csodaszereit a boldogtalanságra (ezotéria, léleklátó sámán, szektaszerű gyülekezet, pszichológus, csakratisztítás, meditálás, bioélelmiszerek) sorakoztatja fel. A legkülönbözőbb magánéleti zűrökkel rendelkező barátnők nem tudják megoldani egymás életét, de rendre összejönnek, egymás életének tanúi. A szilveszteri kirándulás utcabálját is együtt élik át, Helgát, a szerelmére évek óta hiába váró, depresszióval küszködő tulajdonképpeni főhőst dance macabre-szerű jelenetet idézve farkas-álarcos kapja derékon félelmetes morgással. A sötét előjelszerű képpel azonban nem ér véget az elbeszélés, Betti, aki legújabb csodaszerként meditálni jár, és csodálatos testen kívüli élményben van része, a ráció jegyében működő Helgát is magával viszi egy alkalomra. A testen kívüli élmény egyetlen igazi bökkenője a „visszahuppanás”, úgy tűnik, itt a földön sokáig nem bírja a test a lélek nélkül: „Egyszerre csak úgy érzi, mintha nem is az ágyában, hanem egy sötét, szűk akna legalján feküdne. Látja maga felett messze, a magasban az ég sötétkéken derengő négyszögét. Egyszerre valamilyen erő a magasba ragadja, vagy mintha az a tompán derengő kékség rántaná magához: a következő pillanatban odafönn lebeg az éjszaki ég csöndjében, és felülnézetben látja az utcát, a nedves háztetőket, a némán elhúzó autók fémesen csillogó tetejét, a hangtalan szélben ingadozó fákat. Pár másodpercig minden boldogító és tökéletes. Aztán visszahuppan a mélybe.