Spanyolnátha művészeti folyóirat

Turbuly Lilla

A fényképész

Anne Enright: A gyászoló gyülekezet
Gondolat Kiadó, Budapest, 2008
Fordította: Mesterházi Mónika

 

 

Néhány recenzió és a könyváruházak honlapjai mellett a Gyászportál könyvajánlójában találtam rá Anne Enright A gyászoló gyülekezet (The Gathering) című regényére. Nem csoda, hiszen a gyászbeszédek bevett kezdőmondatát idéző (egyébként a regény lényegét pontosan visszaadó) cím valóban valami olyasmit sugall, mintha a könyv a gyászmunkát segítő gyakorlati kézikönyvek közé tartozna. És így is van, hiszen, ha nem is a gyakorlati kézikönyvek szintjén és módján, de ez a regény is „használható” terápiás célokra, ahogy az igazán jó irodalom általában. Mégis, van egy olyan gyanúm, hogy a cím indokoltsága ellenére sem segíti a regény iránti érdeklődés felkeltését, mert a halálhoz és a gyászhoz való viszonyunkat még mindig a minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb mentalitás határozza meg. Ez a könyv azonban éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja.        

 

   A gyászoló gyülekezet a Dublinban élő szerző negyedik regénye, amelyre 2007-ben megkapta a Man Booker-díjat, az év legjobb angol nyelvű regényének járó elismerést. Korábban egy novelláskötete jelent meg magyarul A hordozható szűzmária címmel (Gondolat Kiadó, 2007). Ha közös pontokat próbálunk keresni művei között, akkor egyrészt a tematika (a családi kapcsolatok, az ír hagyományok és azok megváltozása, a dublini élet), másrészt a látásmód (a már-már kíméletlen és kellemetlen pontosság, az irónia, a líraiság és a szókimondás keveredése) kínálkozik ilyennek.  

 

   Veronica Hegarty, A gyászoló gyülekezet elbeszélője nem szereti a nevét, de belenyugszik, hogy a sorsa valamiképpen összefonódik Szent Veronikáéval, aki megtörölte Krisztus arcát a keresztúton, az arc pedig ott maradt a kendőjén. „Ez volt a világ első fényképe. (…) Talán fényképésznek kell lennem. Talán eljön a pillanat, amikor kilépek a tömegből, aztán visszatérek − semmi több. Arra gondoltam, ha felnövök, esetleg törölgetni fogok valamiket: vért, könnyeket, ilyesmit.” És valóban, a regénybeli Veronica képzeletbeli fényképeket készít a családjáról, erről a népes ír famíliáról. Négy generáció látszik a fényképeken, amelyek között vannak igencsak homályos felvételek is. A hiányzó részeket a fantáziájával próbálja kitölteni. Máskor ott van minden a képen, csak sokáig nem meri elég közelről nézni, és nem meri megmutatni a többieknek. A központi szereplő a képeken Liam, Veronica bátyja, aki öngyilkos lett, a tengerbe ölte magát. Az ő temetésére készül a család, miközben Veronica felidézi bátyjával kapcsolatos emlékeit, és megpróbálja megkeresni a kiindulópontot a történések hosszú láncolatában, amely testvére tragédiájához vezetett. Ehhez vissza kell mennie a múltba, nagyszülei történetéig. Látszólag talán véletlenszerű a sorrend, ahogy a főszereplő emlékképei felidéződnek, mintha egy cipősdobozba szórt rendetlen fényképhalomból húznánk elő egy-egy fényképet, hol innen, hol onnan, de a regény végére kiderül, hogy a szerző vizuálitásra alapozó, mozaikszerű építkezésmódja nagyon is pontos és tudatos. A részletek a helyükre kerülnek, és Veronica is eljut addig, hogy a családja egész történetével vagy legalább annak megismerhető részével szembenézzen. „Nem tudom, mi más sebet mutogatunk nekik, mint a család sebét” — írja a temetésről. „Mert ebben a pillanatban úgy érzem, nincs gyötrelmesebb lehetőség az életre, mint egy családhoz tartozni.” A Hegarty család sebe most éppen az öngyilkos Liam, az ő sebét talán az okozta, hogy kilencévesen áldozatul esett egy pedofil családi barát zaklatásának, akinek a sebét talán az okozta, hogy a nagyanya annak idején nem őt választotta, és így tovább. A kérdés pedig az, hogy az igazsággal meg lehet-e akasztani a láncolatot, és ezzel megváltoztatható-e a jövő. A temetésen (ami egyébként a regény legvidámabb része, ha lehet ilyet mondani, de miért ne lehetne, hiszen Veronica is azt mondja, hogy „vidámabb temetésen sohasem vettem részt”) aztán mintha megnyílna erre a lehetőség, nem függetlenül attól, hogy kiderül, Liamnek van egy kisfia, aki talán majd kiléphet ebből a baljós láncolatból. Veronica pedig visszatalálhat a saját szűkebb családjához, a férjéhez és a gyermekeihez, de mindenekelőtt visszatalálhat a saját életébe: „Már hónapok óta zuhanok az életembe. És most már lassan beletalálok.”

 

   Ami az elbeszélés módját illeti, a szerző nem kíméli sem az egyes szám első személyben beszélő narrátort, Veronicát, sem az olvasót. Távolságtartó, néhol fájdalmas tisztánlátás jellemzi. Az elbeszélő úgy néz rá, vagy legalábbis úgy próbál ránézni a hozzá legközelebb állókra, ahogy nem szoktunk: az érzelmek elhomályosító-torzító szemüvege nélkül. Így próbál, amennyire lehet, kívülről ránézni saját magára is, persze, nem mindig sikerül. Ettől azonban nem lesz hideg vagy érzelemmentes ez a próza, sőt, találunk benne kifejezetten lírai részleteket is, hogy a következő mondatban megnevettessen kesernyés iróniájával, vagy éppen a földre rántson naturalizmusával, a szexualitás szókimondó kezelésével. Mesterházi Mónika árnyalatokban gazdag, ihletett fordítása meggyőzően illeszti egymás mellé ezeket a nyelvi rétegeket.   

 

   Bármennyire igénybe vevő, megterhelő olvasmány A gyászoló gyülekezet, van benne valami vigasztaló, élni, továbbélni segítő erő, amitől tényleg odakívánkozik a gyaszportal.hu praktikus és lelki segítséget egyaránt kínáló bejegyzései közé. Valahogy úgy, ahogy Veronicának a korábban többször emlegetett bibliai „Noli me tangere” (Ne érints meg!) után erőt ad egyetlen érintés, amiről nem is tudja, hogy kitől kapta: „…éreztem, hogy valaki szeretettel megérint, és megerősített — de tökéletesen —, aztán mire megfordultam, nem volt ott senki.” És valahogy úgy, ahogy a kötet fekete borítóján vigasztalóan hatnak a zöld betűk és az alaktalan zöld foltok. Annyi minden kiolvasható belőlük.