Spanyolnátha művészeti folyóirat

Hanti Krisztina

Hanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti Krisztina

Szigeti Gergely fotói:

Hanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti KrisztinaHanti Krisztina

Képek

Kacsó Fugeçu fotói:

Claudiusok kora

Kiss Csaba Hazatérés Dániába című drámájáról a SZÍN-TÉR esten (Magyar Írószövetség, 2010. február 2.) a szerző és Szakolczay Lajos beszélgetett az alkotókkal
— rövidített, szerkesztett változat —

Hanti Krisztina: Köszöntöm a kedves közönséget az Írószövetségben. Ma Kiss Csaba Hazatérés Dániába című drámájáról szólunk, két különböző színházi előadásról, két elképzelésről, két különböző díszlettervről. Ahogy talán a címből is kitűnik, a darab Shakespeare Hamletjének az újragondolása. Vendégünk: Kiss Csaba író-rendező, Csanádi Judit díszlettervező − akinek ezúton gratulálok legfrissebb nemzetközi elismeréséhez — [World Stage Design-díj, Szöulban — a szerk.] és Szakolczay Lajos irodalomtörténész.

 

Veszprém és Győr színháza tűzte műsorára a darabot. Az író és rendező egy személyben: Kiss Csaba mindkét alkalommal gyökeresen másfajta előadást hozott létre. Alapvetően azok a kérdések, drámai fordulópontok érdekelték, amelyek a Shakespeare műben is benne vannak, így a HATALOM, BŰN, BŰNHŐDÉS az ERKÖLCS problematikája. A cselekmény nagyjából megegyezik a Shakespeare mű cselekményével, de minden jelenetben vannak eltérések. A legszembetűnőbb, hogy itt Claudius a központi figura, a dráma gyújtópontjában Claudius és az ő belső világa áll, és nem az önemésztő Hamlet a főhős. De az eltérések sora folytatható például azzal, hogy Hamlet, aki itt Hercegként szerepel, nem a szellemtől tudja meg a gyilkosság tényét, hanem saját apjától, aki haldoklik. A te történetedben Csaba Claudius beismeri a gyilkosságot a Hercegnek, sőt Gertrúd alakjából is élesebben kirajzolódik, hogy cinkos a gyilkosságban stb. Én úgy értelmezem a te darabodat, hogy olyan, mint egy időkapszula. Tehát, hogy ez is egy Hamlet-történet, lényege pedig az időbeliségben van, abban, hogy a jelenben meséltetik el. Szerepel egy mondat az eredeti színlapon a darabról írt jellemzésedben, ami segít erre rávezetni, hogy tulajdonképpen a történetben a rendszerváltás kori önmagunkról, pozíciónkról, viszonyulásainkról van szó. Nem nagy kockázat az aktualizálás? A keletkezéstörténet felől talán érthető lehet az elképzelésed.  

 

Kiss Csaba: Pályám első rendezése a Hamlet volt, és már akkor is Judit tervezte a díszletet. Ez sok mindenre magyarázat. Tíz évvel később, 2004-ben úgy gondoltam, hogy megérett az idő egy újabb Hamlet rendezésre, mégpedig azért, mert úgy éreztem, hogy a 2000-es évek eleji állapot Magyarországon felkínálja azt az alkotói lehetőséget, hogy megvizsgáljuk a viszonyunkat az ethoszhoz, az általános erkölcshöz. Megkerestem Zsámbéki Gábort, hogy szeretnék egy olyan Hamlet előadást színre vinni a Kamrában, amelyik arról szólna, hogy egy fiatalember a rendszerváltás után kimegy Dániába, egy külföldi egyetemre, ott eltölt 7-8 évet, tanul, okosodik, világot lát, majd hazajön Magyarországra és itt egy teljesen szétbarmolt, erkölcsileg szétesett, a túlélésért küzdő országot talál. Ahol már nem az a kérdés, hogy bűn vagy nem bűn, hanem hogy lebuktál, vagy nem buktál? Ha nem buktál le, akkor nem bűn. Tehát iszonyatosan relativizálódott az egész hazai világ. És ez a fiatalember azzal a lelki nemességgel és azzal az értelemmel, amit ő 7-8 év tanulással összeszedett, azért kényszerül folyamatos belső vitára önmagával, azért kényszerül monologizálásra, mert senki sem érti, amit mond. „Lenni, vagy nem lenni”, nem ez a kérdés, hanem, hogy mennyiért lenni, hogyan lenni? Így akartam a Hamletet megrendezni, és Zsámbékinak tetszett az ötlet, de elmeséltem még Osztovits Leventének is, aki osztályfőnököm volt az egyetemen, a dramaturgián és utólag mi nagyon közel kerültünk egymáshoz. Ő azt mondta nekem, hogy „Csaba ezt miért akarja belerendezni a Hamletbe, miért nem írja meg?” Ritkán van az embernek ilyen szózatszerű érzése az életben, abban a pillanatban megértettem a feladatot. Tehát, igazából egy rendezői koncepciónak és egy tanári útmutatásnak az eredménye a Hazatérés. Gondolkodtam, hogyan lehetne ezt önálló, saját alkotássá tenni, hogy ne Shakespeare parafrázisa legyen. Az kezdett el foglalkoztatni, hogy ennek a mai kornak ki a hőse? És rájöttem arra, hogy ennek a mai kornak a Claudiusok a hősei. A Hamlet, csak mint mementó érdekes. Volt idő, amikor a Hamlet dilemmája volt „a” probléma, ma már Claudiusnak az önmagával való találkozása az. […]

Hogy így írtam meg, nagyon tudatos választás volt. Shakespeare írt egy dolgozatot arról, hogy mi az értelmiségi ember viszonya a hatalom bűneihez, én írtam egy másik dolgozatot ugyanezen kérdés másik oldaláról, és megpróbáltam megírni ebben egy erkölcstelenebb Claudiust, mint a saját kora és egy erkölcsösebb Hamletet, mint a saját kora. De nagyon fontos volt, hogy aki olvassa, vagy nézi, az érezze azt, hogy Shakespeare-hez képest is változott. […]

 

Hanti Krisztina: Mi ösztönzött abban, hogy nem sokkal az ősbemutató után — azon kívül, hogy a győri színház igazgatója megkeresett — újra elővedd és megrendezd a történetet, és valami teljesen mást hozz létre? Nem voltál elégedett magaddal, túl akartál lépni a korábbi rendezéseden?

 

Kiss Csaba: Nekem tetszett ez a kihívás. Úgy éreztem, hogy a veszprémi előadásban a rendező túlságosan meg volt illetődve az írótól. A rendező túlzottan visszafogott volt és azt mondta az írónak, hogy ez most a te premiered, legyen meg a te akaratod. […]

Érdekes lélektani momentuma a rendezésnek, hogy annyira büszke voltam, hogy tengerparton kezdődik a darab, milyen gyönyörű az egész, férfi és nő szaladnak a homokban. És lementünk Zeke Edittel, ő tervezte az előadás díszletét, álltam a színpad közepén és arra gondoltam, mint rendező, ki az a barom, aki tengerpartot ír a színpadra? Mert ha a tenger ott van a nézőtéren, nem jó, ha hátul van, akkor hátrafelé kell játszani, oldalsó tengert meg még nem találtak föl. Melléktenger. [itt nevetés — a szerk.] Viszont, hogy a kérdésre válaszoljak, az volt a győri nekiveselkedés oka, hogy a veszprémi előadás egy történelemre kacsintó előadás volt. Arról szólt, hogy ezek a dolgok mindig így voltak, adott helyzetben tisztességesek voltunk vagy nem.  Győrben egy sokkal modernebb kérdést akartam feszegetni.

Hanti Krisztina: Ezzel szemben mit mondott a győri előadás?

 

Kiss Csaba: Az előadás azt mondta, hogy minden nép olyan vezetőréteget érdemel, amilyen ő maga, tehát ez a vezetőréteg is mi magunk vagyunk. Ezen belül még annyiban merészebben léptünk az aktualizálás felé, hogy Veszprémben a dán trón nagyon szép bútordarab volt, aranyozott, párnázott, mint egy bársonyszék. A győri trón az pedig egy múzeumi tárlóban lévő, egy plexi kockában lévő sámli volt. Ez is meg a korona is és az összes többi állami szimbólum arra utalt, hogy Claudius az államiság jelképét becsüli le. Amikor követelték tőle a trónt, berúgta a múzeumi tárló oldalát és odadobta a sámlit Horatoinak. Bár ugyanaz a Gáti Oszkár játszotta Claudiust, a veszprémiben sokkal erőteljesebb a hedonizmusa, lehet érezni azt, hogy emberek nemcsak azért bűnöznek, mert bűnözők akarnak lenni, hanem azért mert valami többet akarnak az élettől. A veszprémi Claudius sokkal jobban örült a bűn gyümölcsének, a győrit valami titkos bűntudat foga rágta. 

 

Szakolczay Lajos: A veszprémi előadásban fényekkel szépen bevilágított, nagyon súlyos díszletet láttunk. Vár, börtön, kastély. A győriben az a legszembetűnőbb — Judit ugye eredetileg építész —, hogy lécekkel, kis kivágásokkal hogyan lehet megnövelni a teret. Hogyan lehet egy lógó „üvegkoporsót” a térbe betenni, közben valaki benne fekszik, és onnan beszél, és amit mond, a térben is visszhangzik.  Ezáltal modern, tiszta előadás lesz!

 

Csanádi Judit: A letisztuláshoz az vezetett, hogy mindaz, ami érték volt a veszprémiben, az megmaradt, de nem elmondjuk, hogy ez egy vár, hanem egy más eszközzel a „várság”-nak egy más szintjét érzékeltetjük.

 

 

Szakolczay Lajos: Egy teljesen nyitott teret látunk. Kiderül ebből a rendezettségből, hogy építész a rendező; tehát az egész olyan, mint egy konstruktív építmény, sőt ékítmény. Ha megnézzük azokat a díszlettervezőket, akik képzőművészként is munkálkodtak-munkálkodnak — Jovánovics Györgytől kezdve a révkomáromi Kopócs Tiborig vagy a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándorig, mind-mind a szakma jelese — láthatni azt a pluszt, amelyet a színházi tervezésük hordoz.  

 

Csanádi Judit: Ha a veszprémi előadás nem lett volna, akkor ez az előadás nem így jön létre. Annak az összes tapasztalata benne van, de mindenképp akartunk abból vetkőzni, és valami más irányba menni. De a maisága alapvető cél volt. Most végignézve a terveket tudatosult bennem, hogy egy csomó fokozaton ment végig, míg levetett magáról mindent. A lejtős felület, aminek az alváza főszerepet játszik nagyon sok jelenetben, ez a placc eredendően egy kikötői lepusztult raktárépület volt az első felvetésünkben, emlékszel? [ti. Kiss Csabának — a szerk.] Kitört ablakokkal, mint egy gyárépület a tengeri kikötő szélén. És ha észrevettétek, a lejtő szélén, ahol Hamlet ül, ahova mellé guggolt az Oszi, [Gáti Oszkár Claudius szerepében — a szerk.] ott van egy kis lépcső. És ez a lépcső maradt abból, amitől azt érzed, hogy építmény, semmi több. Csak maradt egy olyan fokozat, hogy lejjebb. Valamitől lejjebb. Sokáig alakult ennek a téglatestnek a formája, de semmi nem véletlen benne. A darab elképzelésével teljesen együtt formálódott. Teljesen torz, nem trapéz, nem téglatest, minden oldala más és máshogy emelkedik ezáltal. És az összes viszonylatában ilyen. Láttátok, amikor Horatio fölment és a király le, helyet cseréltek. És ez olyan dinamikát tud adni!

 

Szakolczay Lajos: Gondolom, a forgószínpad is közre játszott, mint lehetőség — statikus színpaddal sokkal nehezebb mindezt megvalósítani.

 

Csanádi Judit: Abszolút. Aki elől volt lent, az mindjárt hátul lesz fönt. Egy ilyen renitens módon elhelyezett szögletes forma olyan pozícióváltást enged meg! Ami még szándékos volt, azért van az üveg trón és az üveg sír is, mert, hogy úgy mondjam ez tisztult le. A történelmet bezártuk egy üveg alá és már csak így nézünk rá, semmit nem értünk belőle. Teljesen elhagyjuk azokat a tízparancsolatokat, amiket a történelemből hoztunk. És nem sámli! [ti. Kiss Csabának — nevetés — a szerk.]

 

Néző 1: Zongoraszék, nem?

 

Csanádi Judit: Nem, ez sokkal szellemibb tárgy. Magában hordoz több ezer évet. Egyértelműen kecses darabnak találom.

 

[lap]Kiss Csaba: Aki arra gondol, hogy a magyar korona ennek a gondolatnak a szimbóluma, az nem téved nagyot. Sőt, abban a jelenetben, amikor Claudius végre megkoronáztatja magát és a koronázási reggelire szeretne egy csomó köményes kis kolbászkát enni, mert az a kedvence, a veszprémi előadásban a kolbászokról szól az egész, egy hedonista ember reggelije. A győri előadásban fogta a koronát és teletűzdelte kolbászokkal, mint egy óriási hotdogsütőt és oda kínálta az udvarnak. Vegyétek és egyétek. És az udvar evett belőle, hiszen sosem lehet tudni. Igazából ez volt a szimbólummal való megalázása a népnek. Tehát ez volt az a pillanat, hogy ha ezt mindenki lenyelte, akkor a többit is le fogja nyelni, nyilván. Ezekben a pillanataiban volt erősen és nyilvánvalóan politikai az előadás. Arról szólt, hogy a hatalom egy adott pillanatban meg is szégyenítheti a népet, és a nép valami pillanatnyi előnyre sandítva ezt a megalázást elviseli.

 

Szakolczay Lajos: Nagyon tetszett nekem a színpadképben, hogy hátul volt egy lélekhídja jellegű kifutó, ami fontos szerepet játszott, — nem tudom milyen széles volt?

 

Csanádi Judit: Szándékoltan nem volt széles, mert tudom, hogy a színész, hogyha nem fél, akkor nem történik meg egy csomó minden. Nem tudják eljátszani. Azt se tudják például eljátszani, hogy egy bőrönd nehéz, nem láttam még színészt — annak a bőröndnek nehéznek kell lenni! [itt nevetés — a szerk.]

 

Néző 2: Tímár Józsefnek az Ügynök halálában sikerült!

 

Hanti Krisztina: Egy ilyen ötlet tehát, hogy sámli a trón és hogy üveg vitrin alatt van, majd aztán onnan kikerül és funkciója lesz — mennyire közös ötlet? Hogyan dolgozik együtt a rendező és a díszlettervező egy színházi próbafolyamat során? Egyáltalán, kinek a fejében alakul ki egy elsődleges kép a játéktérről?

 

Csanádi Judit: Az az igazság, hogy nekünk ekkor már tízéves múltunk volt, addig is rendszeresen dolgoztunk együtt. És mind a kettőnk számára kevés nagyobb élvezet volt  ennél. Persze hogy üvöltözünk közben, de nem egymással, hanem ahogy egymást inspirálják a gondolataink, az egy baromi nagy feszültséget okoz. Egy komplexitásban dolgozunk ilyenkor.

 

Kiss Csaba: Az ember azt tudja, hogy az előadás modern lesz, tudja, hogy nem egy történelmi stilizáció jön létre, hanem valami kortárs dolog.

 

Csanádi Judit: És hogy nem helyszíneket csinálunk! Ez egy filozófiai alapvetés. Nem arról van szó, hogy csinálunk egy kikötőt, aztán csinálunk egy hálószobát, meg egy kriptát. Én a tér felől közelítek, mert ehhez van a legjobb érzékem.

 

Hanti Krisztina: Ezért adok igazat Lajosnak, mert én is azt gondolom, hogy ezt a díszletet egységében kell szemlélni.

 

Csanádi Judit: Csakis!

 

Hanti Krisztina: Én egy kompozíciónak látom, de a rész egész játék is megvan benne. Számomra még azért is izgalmas, mert belevonja a nézőt ebbe a játékba, tehát, hogy miből mi alakul, milyen díszletelem mit indukál, mit vált ki a nézőből, az attól függ, hogy a kompozíciónak melyik részletére helyeződik a hangsúly.

 

Kiss Csaba: Volt egy olyan első pillanat — az fantasztikus volt — hogy a darabnak az egyik központi tárgya a kripta. Arról szól a darab, hogy az öreg királyt, Hamlet apját nem ölték meg, hanem Claudius heteken át mérgezte egy lassan rohasztó szerrel. Mindenki azt hitte, hogy rákos. És egy adott pillanatban annyira leromlott a testi állapota, azt gondolták, hogy már meghalt. Egy nagy állami temetést akartak csinálni neki, hogy halála legitimálja az új hatalmat. Igen ám, csak Horatio az utolsó pillanatban észrevette és kilopta a még lélegző tetszhalottat a királyi ravatalozóból, és helyére egy igazi hullát csempészett. Ezt a hullát állították ki ünnepi körülmények között és ez kapta a díszes állami temetést. Nagy kérdés volt a díszlet szempontjából, hogy ez az állami kripta ez micsoda? A veszprémi előadásban egy fekvő homokkő szobor volt, amilyen a gótikus katedrálisokban. Amikor a győri előadást készítettük elő, és Judittal eljutottunk oda, hogy ha igazán meg akarják adni a módját egy állami temetésnek, akkor ma mit csinálnak, szó szót követett, és kitaláltuk, hogy legyen ez egy emlékmű is egyben, viszont ugye meg akarják mutatni, hogy benne van a hulla, nehogy valaki kételkedjen stb. Emlékszem, Juditnak volt egy kicsi akváriuma az íróasztalán. Innen jött az ötlet, hogy legyen egy plexi kocka a kripta. Judit azt mondta, nézzük meg, hogy nézne ki ebben egy test, és vettük a testszínű szemüvegtokot és betettük. Felkapcsoltuk az asztali lámpát néztük, hogy ez nagyon gyermeteg, naiv. Akkor jött az ötlet, hogy fújjunk bele füstöt, hogy legyen valami testiséghez köthető…

 

Hanti Krisztina: Misztikum…

 

Kiss Csaba: Igen. Akkor celofánt feszítettünk rá, szívószálon keresztül füstöt fújtunk. Mind a ketten láttuk, hogy ez jó, ebből ki lehet indulni. És tényleg hátborzongató is volt, amikor leereszkedett egy 3x3 méteres élhosszúságú kocka egy meztelen emberi testtel. Senki nem láthatott rá, tehát az arcát nem láthatták, mert ahhoz magasan volt, de ott volt a hulla.

 

Szakolczay Lajos: A gyakran leeresztett deszkák és lécek — hátul, oldal —, bezárták a teret, fantasztikus élmény volt! Így tudta a rendező jelezni, hogy egy kicsit beljebb vagyunk a térben.

 

Csanádi Judit: Ezek eredendően a kikötői csarnoknak voltak kvázi az oszlopsorai. A játék szervezésében egészen más funkcióra tettek szert. Például elég volt a hálószobához egy darab oszlop, ami nem árnyékot vetett, hanem fényt. Fordított játékot csinálhattunk vele.

 

Néző 3: Nem láttam az előadást, de fotókat láttam, meg kritikát olvastam róla. Az érdekel engem, hogy amikor nem rendezőként, hanem előtte íróként foglalkoztál a darabbal, megjelent-e valamilyen színpadi tér, valami díszletszerűség előtted, akkor, amikor mondjuk a hálószoba jelenetet írtad?

 

Kiss Csaba: Fontosak voltak szituációk és a figurák kapcsolatai. A szövegkönyvben nagyon pontosan oda van írva, hol történt, melyik teremben, de semmi fajta elképzelésem nem volt róla. De olyannyira nem, hogy az már szinte mulatságos.

 

Szakolczay Lajos: S minthogy Kiss Csaba „költő” is, ilyeneket ír szerzői utasításként, „Csend. Akkora, mint egy vastag kolbász.”

 

Kiss Csaba: Szalámi.[itt nevetés — a szerk.]

 

Kiss Csaba: Igazából, semmifajta külsőséget nem láttam bele. Veszprémben heteken át dolgoztunk rajta, és nem sikerült megvalósítani, például a grandiózus koronázási jelenetet. Egy gyönyörű, hatalmas, gazdagon hímzett, álomszép palástot tervezett az Edit [ti. Zeke Edit díszlet- és jelmeztervező — a szerk.] Úgy képzeltük el, hogy ezt nagyon-nagyon lassan felhúzzák egészen a zsinórpadlás magasságáig, elengedik, és mint egy óriási madár, elkapja a királyt. Úgy borul rá, hogy át is öleti, tehát valahogy a hatalmat, a ragyogást, meg a fojtó mivoltát is kifejezi.

Hogy mit dolgoztak ezen a kellékesek! Nem jött össze, csúnyán esett a királyi palást, vagy elrepült, vagy fejbe vágta a színészt — én nagy hatást vártam tőle, hogy milyen gyönyörű lesz egy képbe, egy dinamikába bele sűríteni, mint egy filmen! De az esése az anyagnak nem olyan volt, a légellenállása nem olyan volt… Végül lemondtunk róla, pedig rengeteget dolgoztunk vele.

 

Néző 4: És mi lett a koronázás vége?

 

Kiss Csaba: Ráterítették a palástot a vállára, mint egy kabátot. [itt nevetés — a szerk.]

 

Hanti Krisztina: Azt gondolom, hogy a hatásosan megkomponált díszlet eszköze a történetnek, és adott esetben a belső világok kifejeződését is segítheti. Ezt nagyon jól illusztrálja számomra az „Egérfogó” jelenet és az utána következő „Nyílt kártyákkal” című jelenet is.

 

Kiss Csaba: Egyébként ez egy döbbenetes dolog. Csak azért kezdem egy kicsit messzebbről, mert egyik nagy ráébredésem volt, hogy az embernek milyen nehézkesen működik a szelleme. Elég sokat foglalkoztam a Hamlettel, a főiskolán kétszer egyéves kurzusom volt belőle színész hallgatóknak. Egyszer az egyik óra közepén hasított belém a felismerés, hogy pontosan hol is van a nagymonológ, a „lenni vagy nem lenni” a darabon belül? Én ott értettem meg az egész monológot, sőt az egész Hamletet. Ez a Hamlet első tevékeny pillanatánál van. Amikor elhatározza, hogy színészekkel el fog játszatni egy „az apám megöléséhez hasonló” darabot és a király, ha bűnös, fennakad. És a jelenete, az hogy öljem meg magam, vagy ne öljem meg? — ez olyan döbbenetes, hogy valakinek az első értelmes cselekvésre egyből az a reakció jut az eszébe, hogy öngyilkosság! Ezt a rendezőnek vagy úgy kell megfejteni, hogy azt mondja, hogy ez alkati dolog, amikor kihívás érkezik, akkor eldöntöm, hogy én ezt úgyse fogom tudni megcsinálni, vagy pedig az van, hogy érzem a feladatnak a súlyát, ha viszont bűnös Claudius, akkor meg kell ölnöm, és ezt nem fogom tudni megtenni. Hamlet habozása nagyon pontosan felépített dolog Shakespeare-nél. Soha nem vesszük észre, hogy a „lenni vagy nem lenni”-nek egy normális embernél pont itt, ezen a helyen nem lenne szabad lenni. Először cselekszem, és utána majd meglátom, mi lett a cselekvés eredménye. Shakespeare-nél az van, hogy eljátsszatja a színészekkel a jelenetet és a Claudius ebből rájön arra, hogy mekkora az ő bűne, elmegy és imádkozik. Én ezt egy kicsit mindig gyermetegnek tartottam. Egy olyan vérnősző gyilkos, mint a Claudius egy színházi előadástól nem fog összeomlani, ahhoz egy zseniális színházi előadásnak kéne lenni, nem az hogy három bohóc előadja neki. Ezért mi — és ez a veszprémi előadásban erősebb volt, mint a győriben — Claudius házassági viszonyait játszattuk el a három komédiással. Volt egy öreg, akin már látszott, hogy megy kifele az életből és amúgy is alig ura magának, volt egy fiatal felesége, aki nagyon akart élni és volt egy komikus, aki ezt a nőt meg akarta szerezni. Ennél a jelenetnél ők hárman civilben összevesztek és lett belőle egy iszonyatosan kínos jelent a király előtt. Az öreg üvöltözött a nővel, az meg a komikussal, mert rá akart mászni… a királydrámából lett egy iszonyatos szappanopera, amiből a Gertrúd rájött arra, hogy mi is történt volt férje utolsó napjaiban, és hogy mi volt az ő szerepe ebben. Claudius meg halálra röhögte magát ezen az egészen. Igazából a Gertrúd katartikus jelenete az „Egérfogó” jelenet a Hazatérésben. Claudius az ezt követő jelentben azt mondja a Hercegnek, hogy beszéljünk nyíltan. Én tényleg megöltem az apádat, ha te ezért bosszút akarsz állni, akkor itt vagyok, tessék! De ha most nem teszed meg, akkor hagyjál békén engem, mert kinyírlak. Tehát egy nagyon cinikus, de racionális, egy Claudiushoz méltó fellépés ez, ami a lényéből következik. Ezt mind a két változatban nagyon sokat próbáltuk, mert úgy éreztem, hogy Claudius bármennyire is megkeményítette magát ebben a bűnben, és bármennyire is élvezi, lelkileg megsérült ebben, de a lelkiismeret-furdalást iszonyatosan jól kezeli. Ebben a jelenetben gyakorlatilag egy szenvedő embert látunk, ahogy szabadulni akar a bűnétől. Ordítozva, mert nem bocsánatot kér, hanem támad ebben a helyzetben is.

 

Hanti Krisztina: Veszprémben a hatalom kapcsán Claudius felülkerekedése sokkal egyértelműbb, és ugyanígy az élet örömeinek élvezete is hangsúlyosabban, viszont nagyon szépen mutatja meg az érzékeny, intim hálószoba jelenet az ő személyiségének ellenpontját: „Leszünk mi még úgy, mint régen?…” — kérdezi Gertrúdtól.

 

Kiss Csaba: Igen. És pont az „Egérfogó” után következik ez a jelenet. Ophélia és Gertrúd találkoznak a hálószobában, Gertrúd kéri Ophéliát, hogy ne menjen el, mert nem akar Claudiussal aludni. Claudius beérkezik a hálószobába és szeretné megbeszélni a dolgot, mi történt. A nő számára nemrég derült ki, hogy mostani férje és szerelme megölte az előző férjét. Minden összekavarodott benne. Időre van szüksége, át kell gondolnia, hogy nőként tud-e ezután együtt élni vele.

 

Néző 5: Két kérdésem van, egy az írónak, egy a rendezőnek szól. Az „Egérfogó” jelenetet, amikor írtad, nem bíztál a színészekben, mert mindig közbeszól Hamlet és magyaráz, instruál. Nekem ez kicsit sok volt. Másik kérdés a rendezőhöz, a hálószoba jelenet során Gáti Oszkár meg akarja fogni Gertrúd mellét és azt mondja, „tudod, ha ellenkezel, az engem mindig fölizgat”, és nem történik semmi. Nehéz ügy, mert az író megalkotja a szereplőt, a figurák elkezdenek élni. Meddig lehet elmenni egy drámai helyzetben?

 

Kiss Csaba: Teljes mértékben egyetértek, ezért jók ezek a beszélgetések. A Színészek megérzik, hogy nem az a tétje az előadásnak, hogy jól játszanak-e vagy sem, hanem ez valami másról, egy fölöttük álló dologról, szól. Félnek a színészek, hogy ebből baj lesz. Ezért elhatározzák, hogy csak mímelni fogják az egészet, de semmit nem segítenek abban, hogy a jelenet átélhető legyen. Azt mondják, mi stilizálni fogunk, mert érezzük, hogy minket fel akarnak használni valamire. Játszunk valamit, de az nem a mi felelősségünk. Amikor a Herceg ezt észreveszi, elkezd velük veszekedni, hogy nem erről volt szó, így nem fog hatni az előadás. A másik kérdés, hogy miért nem teperi le Claudius a vonakodó Gertrúdot? Én igazából nem is nagyon szeretem a színpadi meztelenséget, úgy érzem, a gesztus az ugyanazt tudja jelenteni. Az ember azt megérzi, hogy egy színésznő szívesen vetkőzik vagy sem. Claudius, amikor bejön, látja, hogy a nő nagyon hideg, megváltozott. Nem arról van szó, hogy nem akar szeretkezni vele, mert éppen olyanja van, hanem valami lelkileg törött el benne. Játékosan próbálja figyelmeztetni, hogy ne ellenkezzen, mert az mást szokott belőle kiváltani. De látja, hogy a nő ebben a helyzetben nem megy bele ebbe a játékba. Ha most elkezdené végrehajtani, amit a természete diktál, akkor végképp elvesztené a nőt, és neki pedig nem ez a  célja. „Megölsz, ha most rajtam a kedvedet töltöd” — mondja Gertrúd. Ez egy elég szuggesztív jelenet és mindig azon csodálkoztam, hogy a hatalmas, 16 méteres győri színpadon ez a nagyon intim jelenet — két ember beszélget egy ágyon − ez megél. Néma csendben nézték a nézők, és nem kellett akció hozzá, sem zene. Nagyon nagy csoda volt, hogy ez a halk kis jelenet nagyszínpadon is élni tudott. Féltem is tőle íróként.

 

Szakolczay Lajos: Miért van ennyi befejezése a darabnak?

 

Kiss Csaba: Eleve háromféleképpen, három változatban jelent meg a marosvásárhelyi Látóban, a Színházban és a kötetemben.

Igazából nem is szeretnék visszaélni a türelmükkel, egy dolgot javasoltam még Krisztinának, hogy hozzuk szóba a befejezéseket. A megírt vég arról szól, hogy Laertes visszaérkezik a norvégoktól, mint egy emberi roncs. A Herceg utolsó kétségbeesésében kihívja Claudiust párbajra, akit időközben Horatio megmérgezett, tehát egy lélegző hulla. És valakinek végre meg kell halnia. Igen ám, de Claudius átadja a párbajra hívó levelet Laertesnek, és így egymásra uszítja azt a két embert, akiket ő tett szerencsétlenné. Laertes pedig a húga becsületéért akar párbajozni. A veszprémi befejezés görög drámaszerű véggel rendelkezik, ezt a hatást kelti, mintha a görög dráma Erüniszei üldöznék Claudiust. Mint ilyen naivabb is, a bűn elnyeri a maga lelki büntetését, a lelkiismeret-furdalás utoléri az embert. A győri vég kiégettebb, korszerűbb. Gertrúd tehetetlenül végignézi fia halálát, majd belefojtja az iszapfürdőbe Claudiust. Ekkor érnek oda az országot megszálló norvégok — egyszerű, primitív katonanép. Nem érdekli őket, mi történt itt. Az életben maradottakat lemészárolják és viszik a királynőt, ő lesz Fortinbras felesége − szükség van rá az új hatalom legitimációjához. A bűn nem nyeri el a büntetését, pontosabban nem érdekes már, hogy kik voltak a bűnösök, ugyanis jön egy sokkal erősebb, új nemzedék és azt nem érdekli. Azt hiszem, Dosztojevszkij írja azt, hogy nem állítható vissza a bűn előtti állapot. Azért veszélyes a bűn, mert nem lehet mit kezdeni vele. Ha megtörtént, akkor nincs kiút belőle. Csak az idő oldja meg, az meg nincs a mi hatalmunkban. Ezért volt a győri egy politikaibb és talán színpadilag is erőteljesebb változat.

 

Hanti Krisztina: Jó végszó! Aligha tehetünk hozzá mást, mint azt, hogy megköszönjük vendégeink, az alkotók vállalását, hogy beavattak minket elképzeléseikbe, megköszönjük a jelenlévők kitartó érdekélődését, türelmét. Bízom benne, hogy találkozunk a legközelebbi SZÍN-TÉR beszélgetésén!