Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bene Zoltán

Örök fiatalság

Egyetlen szelete az égnek, belógó géppisztolycső, halálra vált arc, rémült szemek. Akár egy filmvásznon. Akár egy televízió-képernyőn. Kidörzsöli a szeméből. Ásít. A leeresztett redőny rései közt csíkokban behatoló fény szabályos, párhuzamos vonalakat rajzol a szoba falára. Bántja a recehártyáját. Lehunyja a szemét, végigsimít a szemhéján. Egy kevés könny az ujja hegyén. Eszébe jut az anyja, a kiszáradt könnycsatornák. Állítólag a botox miatt. Az arca mindenesetre attól olyan, mint egy viaszból formázott maszk. Ezt mondják. Megnyalja az ujja hegyét, a könnye sós. Egyszer neki is botoxot fecskendeznek majd a szeme körüli izmokba. Utána órákig nem fekhet le és nem nyomogathatja, nem piszkálgathatja a kezelt területet, nehogy a méreg szétterjedjen a szervezetében. Az anyja a tűszúrásokat követően órákig állt a teraszon moccanatlan. Az arcát a szélbe fordította. Hogy hűtse, azt mondta. Csüngött a szemhéja. Csúnyán. Az orvos szerint ez normális reakció, idővel elmúlik. Anya hetekig nem ment emberek közé. Amíg el nem múlt a csüngés, egyben el nem múlt az arca is. Az apja csak röhög rajta néha, leginkább fel sem tűnik neki a változás. Ő azonban elkenődött miatta. Végtére is csak az anyja arcáról van szó. Nem akart megöregedni addig se, azóta különösen nem. Az öregség a legkevésbé gyógyítható betegség, mondta egyszer valaki a tévében. Csak tüneti kezelés létezik, amilyen példának okáért, szavalta a televízió síkképernyőjére feszített-torzított emberábrázat, a botox. Igaza van a valakinek, okos ember lehet, még ha komikusra nyújtják is szét a fejét ebben a festmény gyanánt falra akasztott állandóan változó képben. Dörzsöli a szemét egyre. Különös alakú felhőre is emlékszik, azt is álmodta, nyilván. Nyújtózkodik, nyögdécsel. Kitámolyog a fürdőszobába, arcot és fogat mos. Nézegeti magát az ajtót beborító tükörben. Szép. Szép és fiatal. Ruganyos, esztétikus. Nincs szüksége semmire, hogy ilyen legyen. Még nincs. Nem tudja, miért, a géppisztolycső jut eszébe újra. Egyetlen szelete az égnek. Halálra vált arc. És mögötte, emlékszik már, feltűnik egy másik, egy semmitmondó ábrázat is, benne rémülettől elkerekedett szemek. Mintha idegen elemek, független részek volnának. Az arc kifejezéstelensége, maszkszerűen élettelen volta és a szemekből áradó, nagyon is élő, nagyon is valóságos páni félelem között feloldhatatlan ellentmondás látszik feszülni. Feszülni látszik a bőröm a járomcsontomon, állapítja meg a tükör felszínéhez olyan közel hajolva, hogy a lehelete kicsapódik az üvegre. De nem úgy, mintha ráhúzták volna, akár fejükre a harisnyát a bankrablók a filmekben. Sokkal inkább úgy, ahogyan kell. Természetesen. Szépen. Szép és fiatal még a bőre is, a járomcsontja is, a feszülés is. Elégedett. Felfrissülni a terasz felé indul. Kilép a fürdőből, keresztülvág a szobán, a falon a fényvonalak alig változtak. A folyosón jobbra fordul, lefelé a lépcsőn. A hallnak nevezett szoba közepén a két test egymás mellett hever, kiterítve. Üveges szemek, megdermedt, halotti maszk arcok. Már nem kell a botox. Ijedten emeli a tekintetét a terasz ajtajára. Egyetlen szelete az égnek, belógó géppisztolycső. Elszánt, rezzenéstelen pofa, hideg szemek. Sikoltana, de nincs idő. Még átvillan az agyán, hogy neki mégsem kell majd tüneti kezelés, szép marad és fiatal. Egyetlen szelete az égnek, belógó géppisztolycső, halálra vált arc, rémült szemek. Akár egy filmvásznon. Akár egy televízió-képernyőn. Holott csak a teraszajtó üvegén tükröződő sajátja. Így marad szép és fiatal, gondolja, miközben lehanyatlik, akár esténként a horizont mögé a nap, fülében visszhangzik a sorozat.